Vérvörös hó

PROLÓGUS II

A NULLADIK NAP, 23:01

Nagyon remélem, hogy ma sikerrel járok. Ez az egyik utolsó alkalmam rá. A kesztyűben megizzadt kézzel szorongatom a kés markolatát. Az ajtóra függesztem a tekintetemet. Semmi és senki nem vehet észre. Itt lapulok a sötétben, titokban, mint egy ragadozó.

Szokatlanul tisztán látom a kitűzött célt. Utoljára akkor voltam ilyen elszánt, mikor kijutottunk a nemzetire. Pontosan tudom, mit akarok, és hogy hogy fogom véghezvinni.

Csak jöjjön már ki...

Fogalmam sincs, mennyi ideje guggolok itt a sötétben, egyszer csak arra eszmélek, hogy nyílik az ajtó. Hihetetlen szerencsém van - ő az, ráadásul egyedül! Legszívesebben azonnal rárontanék - aztán egy Akaashiéra emlékeztető hang szólal meg a fejemben, tisztán és érthetően: "Meg kell várnod, hogy leérjen. Egy bagoly mindig becserkészi áldozatát, mielőtt támad."

Nem tudom, miért kell ezt tennem, de hallgatok Akaashira. Megvárom, amíg lemegy a lépcsőn. A hallottakból ítélve a konyha felé tart. Felpattanok és utána eredek. A kés az izgalomtól remeg a kezemben. Csak kivettem egyet a fiókból, mint az elmúlt egy hétben minden nap. Ennyi ideje érzem úgy, hogy már képtelen vagyok tovább elviselni őt.

Eleinte imponáló volt, hogy segíthettünk valakinek fejlődni. De aztán túl jó lett. Utálom, amikor blokkolnak. Az úgy jó, hogy a labda átmegy a hálón, és nem úgy, hogy megakad egy nyavalyás elsős ujjain. Mégis, egyre gyakrabban esett meg a dolog.

Nem akartam bántani. Csak egy kicsit megleckéztetni. Hogy tudja, engem, Japán öt legjobb ifjúsági ütőjének egyikét nem blokkolhat csak úgy!

Leér a konyhába és elővesz egy poharat. A pillanat ugyanolyan tökéletes, mint a többi - így hát hangtalanul mögé kerülök és befogom a száját.

Viaskodni próbál, de erősebb vagyok nála. A kést a torkához szorítom. Már éppen vállon veregetném magam, hogy ezzel bizonyára megtanulta a leckét, mikor váratlanul térden rúg. Kihasználva pillanatnyi gyengeségemet, megfordul. – Mi... – kezdené, de én elhallgattattom. Idegesít, hogy csak úgy engedély nélkül megszólalt.

Ekkor eszmélek csak rá, hogy a kést is belédöftem. Vér, mindenütt vér. Megbotlok a cipőmben - nagyon le kéne már cserélni, majd' a fél talpa lejött, de a szívemhez nőtt.

A földre hull, ömlik belőle a vér. Van egy másik sebe is. Azt is én csináltam? Dehogy is. Persze, hogy nem, hisz nem emlékszem rá.

Felérúgok, elkapja a lábamat és lerántja a fehér izét az aljáról. Francba. Mindegy, majd szerzek új cipőt a Karasuno raktárából.

Elég rosszul néz ki. Látni akarom, ahogy szenved. Ahogy alig kap levegőt - azt akarom, hogy tapasztalja meg, mit érzek, mikor blokkolják az ütésemet.

Felrántom a fejét.

– Miért? – nyöszörgi.

– Tudod te azt – vágom rá. – Tudod te nagyon jól.

Persze, hogy tudja. Pontosan tudja. Gyűlölöm. Egyszerűen gyűlölöm.

Később, mikor épp kesztyűt dobom ki a szemetesbe, arra gondolok, hogy majd a másnapi edzésünkön tudni fogja, hogy engem nem szabad blokkolni. Alig várom már, hogy átlőhessem felette a labdát.

Egy baglyot nem lehet a földre kényszeríteni.

Ezt meg kellett volna tanulnia.