Recovery - h.s [hun] // befejezett

2. évad 28. fejezet

H A R R Y

Az ágyon ültem, arcomat a tenyereimbe temettem, ahogy a ma este eseményeire gondoltam. Ennek nem így kellett volna lennie. Arra nem gondoltam, hogy összeveszek Elenával. Az, hogy kirohan a szobából és otthagy engem egyedül soha nem kellett volna, hogy megtörténjen.

Az én hibám volt. Az utolsó két hétben mindent túlgondoltam, az őrületbe kergettem magam, hogy vajon mi lesz, ha Elena elmegy az egyetemre. Zsúfolt lesz az órarendje, ez biztos volt, és az elejétől kezdve tudtam ezt. Ahogy egyre jobban eljött az idő, hogy elmenjen, annál jobban kezdte beleásni ez a gondolat magát a fejembe. Amiben nem voltam biztos, hogyan tudnám kezelni.

Egy faszfej voltam. Idáig eljött csakis miattam. Megálljra tette az életét, hogy eljöjjön ide csak miattam, és én ezt csinálom? Istenem, miért baszok el mindig mindent?!

Elvettem a telefonomat az ágyról, majd fejből tárcsáztam a telefonszámát. Óráknak tűnő ideig csörgött, és minden egyes másodpercben nagyobb lett bennem a félelem, hogy végleg elege lett belőlem.

- Igen? - egy ismerős hang szólt bele végül a telefonba. Nem az a hang volt, amit szerettem volna, hogy legyen, hanem egy olyan valakié, aki február óta elég közel került hozzám.

- Amelia, szia - köszöntem neki, ahogy idegesen beletöröltem a tenyeremet a farmeromba. A légkondi és a nyitott ablak nem engedett be elég levegőt a szobába, aminek egyébként mindig cigi szaga volt. - Elena ott...?

- Valahol itt kell lennie.

- Valahol?

- Igen - mondta. -Visszajött, de úgy negyed órája elment. Azt hittem, veled van.

Felvettem a csizmáimat, közben megpróbáltam a telefont az arcom és vállam között megtartani. Valószínűleg ez volt a leglepusztultabb motel, amiben valaha is aludtam. A szobák nem voltak rosszak, de néhány ember, akit az itt tartózkodásom alatt láttam igen érdekes figurák voltak.

- És nem mondta, hogy hova megy? - kivágtam az ajtót és becsaptam magam után.

- Nem, azt hisz... - nem figyeltem tovább, hogy mit mond, amikor megláttam a túlságosan is ismerős szőke hajat.

Elena a fal mellett állt, maga elé meredt a parkolóba. Arcán nem volt semmilyen fajta érzelem, a szemei azonban pirosak és puffadtak voltak, míg az arca könnyes.

- Megtaláltam - motyogtam a telefonba, gyorsan megszakítottam a hívást és elraktam a készüléket a hátsó zsebembe.

- Mit csinált itt? - álltam meg mellette a falnál. Arra számítottam, hogy ellök magától vagy arrébb lép, de nem tett semmit. Még csak rám se nézett, csak simán keresztezte a karjait a mellkasa előtt, miközben továbbra is a parkolót nézte.

- Gondolkodom - válaszolta egyszerűen. Fura volt a hangja, érzelemmentes. Nem hangzott úgy, mint Elena... mint az én Elenám.

- Miről?

- Rólad.

- Rólam?

- Igen.

- Mi van velem?

Felém fordult, karjával az épület falának támaszkodott, nagy barna szemeivel belenézett az enyéimbe.

- Azt mondtad, hogy ez az egész nem segít rajtad - kezdte felsóhajtva. Annyira áthatóan nézett rám, hogy nem tudtam elszakítani róla a tekintetem. Mintha a világ összes kérdésére a nagy, kakaó barna színű szemei jelentették volna választ. - De szerintem... nem is, tudom, hogy ez hülyeség.