Scream Out || Jikook ff. ||

Part 2

- Jimin ébresztő! - anyám hangja pengeként hasított fülembe, hiába volt a földszinten, én pedig az emeleten, így is tisztán, s könnyedén elért a reggeli ébresztése.

Egy kisebb hisztit levágva forgolódtam és morogtam az ágyamban, takarómat pedig fejemre húztam, így teljesen elnyelt a sötétség. Épp kezdtem volna visszazuhanni az álmok világába, de a kedves családom ezt ügyesen megakadályozta. Ugyanis most nagybátyám csilingelő hangját volt szerencsém hallgatni, s tűrni azt, ahogyan széthúzza függönnyeimet, ezzel a rikító világosságot beengedve szobámba és, ahogyan lehúzza a védőpajzsomat testemről. Kirázott a hideg, hiszen már nem érintett a takaró melegsége, retinámat pedig a vakság kerülgette.

- Na gyerünk kölyök! Nem maradhatsz itt örökre. - Younmin bácsi kedvesen szólt hozzám, de én továbbra sem voltam hajlandó megmozdítani egyik végtagomat sem. Túlságosan elemésztett az aggodalom és azok az egyre jobban feltörekvő gondolatok, melyek múlt éjjel lassan mardostak szét. Vagy 3 órát sikerült aludnom. Legszívesebben otthon maradtam volna egyedül, hatalmas párnák és takarók köze bújva, miközben egészségtelen rágcsákat tömtem volna magamba, valami halál unalmas filmet nézve.

De a dolgok nem alakulhattak így. Ezzel gyorsan szembesülnöm kellett, mivel haragom ellenére nem akartam anyáéknak csalódást okozni. Így hát minden maradék erőmet összegyűjtve feltápászkodtam az ágyon, s egy lomha mosolyt elejtve nagybátyám felé, hozzá fordultam és megköszöntem neki, hogy felkeltett, bármennyire nem örültem neki.

Válaszul megpaskolta vállam, majd fáradtan felsóhajtott. Látszott rajta, hogy lenne valami mondanivalója, de a szavak torkán fagytak, ahogyan nekem is. Kezdtem kényelmetlenül érezni magamat pár hosszú csendes pillanat után, s mikor úgy éreztem sikerült lelkileg felébrednem, úgy döntöttem, megszólalok. Ám Younmin bácsi megelőzött ezzel.

- Tudom, hogy sok benned a kérdés. - szemei a földet pásztázták, ujjai pedig táncot jártak egymással - Amikre tudni akarod a választ. Hidd el Jimin én... - kéklő tekintetével immár arcomat figyelte, s azon rágolódott, vajon mi is lehetne az a helyes kifejezés, amivel nem tudna engem megbántani a történtek után. Csak egy volt a baj. Bármit is mondott volna, az tutira nem mosolyogtatott volna meg. Túl friss volt ez az egész és egyikőnk se állt készen arra, hogy felhozzuk az igazságot a felszínre, hiába akartuk oly nagyon.

Kezeimet keresztbe fontam és egy bíztató mosolyt küldtem felé, hogy tudassam vele, semmi gond nem lesz, mondjon bármit is.

Younmin bácsi nagyot sóhajtott és lehunyta szemét, majd pulcsija zsebébe nyúlva, lassan kihúzott onnan valamit, amit minden erejével szorítgatott. Mintha azon múlt volna az élete. Vagy akár az enyém. Sokáig nézte zárt kézfejét, valószínűleg azon tanakodott, vajon kinyissa e, ezzel megmutatva azt a valamit, vagy tartsa zárva, s tegye vissza oda ahol eddig is volt.

- Azt akarom, hogy megismerd magadat. - arcát figyelve, tisztán látszott, hogy nagyon megkellett erőltetni magát ahhoz, hogy egyátalán beszélni tudjon. Egyre kíváncsibb és zavartabb lettem a nagybátyám viselkedése miatt. De megkellett értenem, hogy neki is nehéz volt ez a helyzet. Nem lehettem önző. Alsó ajkamat harapdáltam és hevesen vettem a levegőt, arra várva, hogy cselekedjen.

Hosszú ujjai között egy hirtelen pillanat alatt, már ott ragyogott az ismeretlen tárgy. Egy fémgyűrű. Jelentéktelennek tűnt, kopott és rozsdás színe volt. Furcsa érzésem lett. Szemöldökeimet összehúzva figyeltem, ahogyan Younmin bácsi megfogta kezemet, majd tenyerembe helyezte a gyűrűt.

Kérdő pillantással illettem, mire ő csak sejtelmesen elmosolyodott.

- A nagyanyádé volt. Most már a tied. Tudom, nem látszik olyan különlegesnek. - mondta, miközben érdeklődően fürkésztem az apróságot. Tényleg nem volt semmi különös benne. Csak egy egyszerű régi ékszer volt egy családtagtól. És most már az én tulajdonomban állt. Na de miért?

- De nem minden az, aminek látszik Jimin. - kék szemei égetve sandítottak rám, s tudtam, komolyan kell vennem szavait. Olyankor egész ijesztőnek szokott kinézni. Belém látott, mivel jól ismert engem. S ez jóval rémisztőbb volt. - Vigyázz rá! Akár úgy, mint az életedre.

- Miért adtad oda? - tettem fel a mardosó kérdést a férfinek, aki szórakozottan felhorkantott.

- Szükséged lehet rá. - rántotta meg vállát, s lassan az ajtómhoz lépdelt.

- Na de mire? - ujjaim közé véve a gyűrűt mutattam fel magam elé és hiába néztem meg jobban kidolgozottságát, nem láttam benne semmit. Csak egy olcsó ócskaságot, amit bármelyik bolhapiacon megtalálhat az ember.

Valahol mélyen belül persze sejtettem, hogy lehet a dolgok háta mögött volt valami, hiszen nem ok nélkül kaptam a gyűrűt. A gond csak az volt, hogy nem láttam tisztán.

- Azt neked kell megtudnod. Ne légy türelmetlen.

Younmin bácsi tovább állt, de pár rövid másodperc után ismét előttem legyeskedett, biztosan azzal a céllal, hogy utoljára, közöljön még valamit. Nagyokat pislogva meredtem a férfire, közben az ékszert kezemben szorítottam, csakúgy, mint ő nem is olyan régen.

- Ne add oda senkinek se a gyűrűt! Soha. Érted Jimin?

Bugyután bólintottam, hisz fogalmam sem volt miről halandzsált. Miért ajándékoznám el? Legfeljebb elveszíteném magamat ismerve, de ez sem lehet valami hú de nagy és lehetséges opció, ha egyszer oly kimérten megkértek rá, hogy minden áron vigyázzak az apróságra. Nem tudtam miért volt ekkora nagy cucc, de, mint mondtam, biztosan lehetett oka, így meg kellett tartanom a bizalmamat anyáék felé, bármennyire nehezemre is esett. Ennyit megkellett tennem.

- Megértettem.

Apró suttogások törték meg a csendet. Younmin bácsi elment, én pedig egyedül maradtam. Szemeim elködösültek, szívdobogásom felerősödött. A kezemben szorított gyűrű pedig felforrósodott, de nem engedtem el.

Feltámadt! Meghalt, majd megszületett! A megmentőnk eljön értünk és segít nekünk!

A gyorsan váltakozó hangok vígan zúgtak a fejemben. Már csak az volt a kérdés, hogy a kialvatlanságom okozta fáradtság játszadozott velem, vagy csak kezdtem megőrülni?

BMA