A farkas (1. Könyv - Ébredés )/Befejezett/

27. Testvér

Az erdőben figyeltünk. Hallottuk, hogy megérkeznek a vadászok. Végig figyeltem, ahogy Debra teljes menet felszerelésben halad a csoport vezetője mellett, miközben egy térképet tarva a kezében mutogat. Teljesen olyan volt, mint egy akcióra kész vadász.
Kirázott a hideg a látványtól. A srác néha bólogatott, vagy tiltakozott, de a szeméből kivehető volt a csodálat. Úgy kellett kényszerítenem magam, hogy egyhelyben tudjak maradni. A barna fiú minden egyes lépéssel közelebb került a lányhoz, mígnem hirtelen át nem karolta. Megdermedtem egy fa mögött, éreztem, hogy a falka közelebb lép hozzám, de nem törődtem velük. Csak a lányt figyeltem, aki lassan fordította a fejét a tapizója felé.

-Cristian! Most azonnal levedd rólam a kezed, vagy elkiáltom magam, hogy a farkasok el tudjanak kerülni minket! Megértetted? - rázta le magáról a fiút, aki bűnbánóan lehajtotta a fejét. Büszke voltam. A falka velem együtt, megnyugodott.

Folytattuk az utunkat. Egészen a rejtekhelyig, ahol a vadászok valami fura kézjelekkel kezdtek el kommunikálni. Szétváltak, aztán Debra hirtelen elszakadt tőlük. Lattam, higy a vadászok a lány után néznek, majd elhelyezkednek.

A lányt követve egy járatlan útra értünk, ahol hirtelen felénk fordult, majd intett nekünk, hogy élő jöhetünk.

-Debra... - zártam a karjaiba egy pillanatra. - túl vakmerő vagy.

-Tudom. Ha jelzek a rádión azt jelenti, hogy a helyemen vagyok, és elindul a csata, így minél hamarabb be kell jutnotok, hogy figyelmeztessétek őket. Kevés az időnk, mert nincs túl messze a többiektől. Becsléseik szerint, úgy 10 perc, így nekünk most ugyanennyink van. Én fedezlek titeket, amíg bent vagytok. Előfordulhat, hogy küldenek mellém valakit.

-Rendben. Indulás emberek, sietünk kell! - emelte meg egy cseppet a hangját Ulrich, mire mindenki munkához látott.

A bejárat felszabadítása körülbelül öt percet vett igénybe, de Debra adó - vevője már nekikezdett.

- Menjetek be, addig én tartom a terepet. Sietnetek kell! - noszogatott minket, majd a szája elé emelte a voki-tokit.

***
A járatok nagyok voltak, oldalról és felülről agyaggal és kövekkel biztosították ki, bár még mindig ingatag volt.

Néhol alagutak nyiltak, néhol pedig üregek.

-Hogy találjuk meg őket? - kérdezte David aki egy telefonnal világított.

-Mintha tűt keresnénk a széna kazalban.-morogtam halkan, hirtelen azonban megtorpantunk.

-Ők fognak eljönni hozzánk. - mondta az alfa, majd végighúzta karmait a falon. Halk, de számunkra hallható jel volt.

Pár perc telt el, mikor mozgás támadt a járatokban. Önkéntelenül Ulrich köré gyűltünk, szükség esetére.

-Forest! Öreg barátom, hát így kell fogadmi egy régi barátot? - kerdezte az alfa, mikor a másik falka tagjai fenyegetően összezártak előttünk.

-Ulrich? - hallatszott egy hang, mire a kis társaság szétvált, utat engedve a vezetőjüknek. Egyetlen farkas maradt az alfa közvetlen közelében, egy magas, fiatal nő. Szőke haja egyetlen szopfva fogta a feje búbján, szemei pedig borostyánsárgán izzottak. Hasonlított az alfára, akinek hasonló szőke haja es arcvovásai voltak.

Ulrich intett egyet, mire a többiek utat engedtek, én pedig a főnökkel tartottam.

-Nem akarunk bajt, Forest. Segíteni jöttünk.

-Miért jöttetek?

-Az egyik farkasomnak sikerült beépülnie a vadászok közé, akik most felénk tartanak. Bármelyik pillanatban támadást indíthatnak.

-Figyelmeztetni jöttetek. Köszönjük, a falka nagy része a járatok másik vége felé, a halók felé vannak, amíg ide nem érnek... - egy hatalmas dörrenés szakította felébe a férfi mondandóját.

-Elfogyott az idő. Azonnal evakuálni kell.

***

Elszabadult a pokol. A vadászok egyre benjebb nyomultak, és minden mozgó dologra lőttek amit csak megláttak. Ez még kikerülhető volt, mivel a többség alig tudott célra lőni, de kis idő után elárasztották a járatokat farkasölő füsttel, ami belélegezve egyből halálhoz vezetett.

Sorra mentettük a farkasokra, gyerekeket, nőket, fiatalokat. Nar nagyon sokakat kivittem, mikor még utoljára vissza fordultam. A járatok egyre néptelenedtek.

Hallottam, hogy a többiek kifelé hívnak, de nem adhattam fel. Tovább mentem a járatokban. Volt, ahol be is omlott.

Egy messzebbi járatban mozgást halottam

-Hé, van ott valaki? Juan Black vagyok, Ulrich falkájából! - kezdtem el kiásni őket.

-Itt vagyunk! - kiáltott, egy női hang.

-Ne, mi van ha kamuzik? Mi van, ha vadászok? - csitította egy másik. Ekkor sikerült megnyitni a kijáratot.

-Azoknak nincs ilyen menő szeme - mondtam, megvillantva, borostyánsárga íriszeim. Két nő egy kisfiú és egy velem egy idős srác volt odabent.

-Mennünk kell!

A férfi fürkészően nézett rám, majd a levegőbe szagot. Hirtelen történt. Elkapta a pólóm nyakát és a falnak nyomott.

-Ismered a húgom. Hol van? Látni akarom!

-Reece engedd el! - rángatta el rólam az egyik nő. A név ismerőse csengett. Biztos voltam benne, hogy hallottam már ezelőtt. Valamiért Debra arca ugrott be, de gyorsan elhessegettem a képet.

~ Talán mert ugyanolyan kék szemük van.

-Hát nem érted Rosy... - kezdte kétségbeesetten, mikor végre újra rá tudtam figyelni.

-Odakint van, biztonságban!

-Akkor mire várunk, siessünk! - kiáltotta, ezzel pedig nekiláttunk.

***

Csak nagy fáradozások árán találtuk meg a helyes utat, ami kifelé vezetett. Néhány vadászt még le is kellett ütnünk.

- Mostmár mindjárt kint vagyunk. - mondtam, majd kiléptem a fényre. Kissé bántotta a szemem, de jól esett a friss levegő. Nem is értettem, ők hogyan bírtak meglenni a föld alatt. Az erdő szélén egy kisebb tömeg állt, néhányan odafutottak, és magukhoz ölelték a társaikat. A családom mellé álltam. Épp a sérülteket látták el. Debra felé indultam, de meg kellett torpannom. Reece épp a lány mögött állt, és mereven bámulta őt. A testem magától indult meg feléjük. A fiú hirtelen megszólalt.

-Rosy...-suttogta,de a lány megdermedt a mozdulatában, ahogy mindenki más is. Deb megperdült. A szeme elkerekedett.

-Reece? Te... Te... Tényleg te vagy az? - a lány óvatosan felemelte a karját, és megérintette a fiú állkapcsát, majd az arc csontját és a szemöldökét. Keze lehullott maga mellé, és hátrált egy lépést. Láttam, hogy Jake a lány háta mögé áll, készen arra, hogy beleavatkozzon, de Susan elkapta a vállát és vissza tartotta. A szőkeség értetlenül nézett rá.

-Sok mindent kell elmondanom neked kishúgom...-mondta a fiú, mire a lány szemeit ellepte a könny, pár pillanatig nem mozdult, de hagyta, hogy a srác közelebb lépjen és átkarolja a vállát. Debra szorosan átölelte és ekkor a válla megrázkódott.

-Reece... Damien... Bátyám... Én úgy féltem... - zokogta egyre szorosabban szorítva magához a... Bátyját, akiről mindenki azt hitte meghalt.