Őszi zivatar [BEFEJEZETT]

2. Esőcsepp - Az igazság fájdalma 2. rész

Fernando Torres

Nem tudta, hogy mióta tartózkodott otthon, hogy mióta várt már a kanapén ülve. El se tudta képzelni, hogy hol lehet és mit csinálhat a felesége, hiszen senkit sem ismert a városban és igazán sose mozdult ki a lakásból, mióta beköltöztek oda. Csak csendben várakozott a kényelmes bútoron a nappaliban, az őszi szürkületben és várta, hogy hazaérjen a barna hajú és végre őszinték legyenek egymáshoz. Mindig is tartott ettől a perctől, nem akarta látni Aida arcát, amikor bevallja neki, hogy szeretője van, nem akarta látni a szemében, hogy hatalmasat csalódott benne, ráadásul azóta az is világos lett a számára, hogy minderről már tudott. Ennek fényében már egyenesen rettegett, de tudta, hogy most nem gondolhat magára, hogy itt az ideje annak, hogy megemberelje magát és kiálljon a nő elé a tetteivel, bármi is lesz az egésznek a végeredménye.

Olyan könnyedén feledkezett meg arról, hogy mennyi mindent adott fel érte Aida, arról, hogy gondolkodás nélkül mondott le a karrierjéről vagy a megszokott környezetről, amikor Angliába igazolt, pedig akkor még egy éve se alkottak hivatalosan egy párt. Nem tudott olyanra visszaemlékezni az elmúlt évekből, amikor a nő ne helyezte volna saját maga elő őt, amikor ne lett volna fontosabb az, hogy neki hogyan, mitől lesz jobb. Önző volt és ki is használta ezt, természetesnek vette, hogy övé az elsőbbség, hogy a feleségének bőven elég az, hogy ott van mellette és szereti. Emiatt se ment be akkor a kórterembe, mert neki úgyis jobban fáj a baba elvesztése, mert neki tört össze az álma a nagy családról, mert csak ő volt a fontos. Annyival könnyebb volt saját magával törődnie, a saját sebeit nyalogatnia, hogy közben észre sem vette, hogy egyre távolabb kerül tőle a neje. Arra pedig későn ébredt rá, hogy a szeretőjével sose fogja megoldani a problémáit, hogy vele csak a felszínt tudja kezelni, ami a túl mélyen gyökeredző fájdalom miatt időről időre szétnyílik. Egyedül Aidával tudta volna véglegesen begyógyítani, úgy, hogy aztán csak egy heg maradjon, egy emlék, hogy ezen is túl tudtak lendülni együtt. Könnyebb volt homokba dugni a fejét és arra koncentrálni, hogy a felszíni kezelés is bőven elég lesz, miközben elveszíti azt a nőt, akiért annyit küzdött, aki a legfontosabb volt az életében.

A bejárat felől érkező zajokra felkapta a fejét és fülelt, így hallotta azt a frusztrált sóhajt is, amitől kezdettben ugyan megkönnyebbült, aztán rögvest a gondolatai közé férkőzött a mellkasára nehezedő mázsás súlyok terhe és a rá váró vallomás is. Fel akart kelni a kanapéról, közelebb akart menni hozzá, de teljesen lebénult, amit az a tudat idézett elő, hogy már nincs tovább, hogy nem menekülhet el ismét, hogy nem találhat ki egy újabb hazugságot, hogy ideje szembenéznie a tettei következményeivel.

- Oh! Azt hittem, hogy már nem leszel itthon... nem kellene a szállodában lenned? – Nem is foglalkozott a kérdéssel, csak bámulta a kissé zavarban lévőt és még így a félhomály ellenére is jól látta a vörösre sírt, duzzadt szempárt, amelyről idáig mindig igyekezett tudomást sem venni. Nem tudott tovább ránézni, fájt látnia, hogy mit tett vele, így csak lehajtotta a fejét és a balján lévő karikagyűrűt kezdte el forgatni az ujja körül. Azonnal a fejébe tolultak az oltár előtt kimondott szavai, az ígéretei, amelyek közül egyetlen egyet sem tudott betartani, megvalósítani. – Csak belement valami a szemembe és...

- Ne hazudj tovább Aida! Tudom jól, hogy sírtál. Eddig is tudtam – közölte, amivel megállásra késztette a hálóba siető nőt. Érezte, hogy nehéz beszélgetés lesz ez, hogy nagyon meg fognak ezzel szenvedni, küzdeni, és ahogy újra maga előtt látta a könnyektől csillogó tekintetett, elszorult a torka és minden oxigén kiáramlott a tüdejéből. – Beszélnünk kell.

- Én most nem...

- Sok mindent elszúrtam, pocsék férjed voltam mindig is és minden jogod megvan ahhoz, hogy ne akarj végighallgatni... de nem akarom, hogy így legyen vége. – Erőt véve magán, felemelte a fejét, hogy végre szembenézzen mindazzal, amitől eddig annyira félt, irtózott, hogy mivé tette a mindig vidám és magabiztos nőt. Főleg azzal, amit igyekezett elhessegetni magától, amit most tisztán ki tudott olvasni a kék íriszből, hogy ő mindvégig tudott mindenről.