Őszi zivatar [BEFEJEZETT]

3. Esőcsepp - A múlt árnyai 3. rész

Fernando Torres

Frusztráltan parkolt le az ismerős ház előtt, miközben a gondolatai egyfolytában a neje körül kavarogtak. Előző nap már nem sikerült jegyet foglalnia egyetlen Spanyolországba induló járatra sem, így majdnem huszonnégy órát kellett vesztegelnie Milánóban, miközben Aidáról még mindig nem volt semmi hír sem. Többször próbálta hívni, amivel természetesen nem jutott semmire, ami meg se lepte, valószínűleg le is tiltotta a számát. Ennek megfelelően egyre jobban növekedett benne a félelem, hogy későn fogják megtalálni, hogy megtörtént az újabb baj, amiről ők még semmit sem tudnak. Emiatt sem foglalkozott azzal, hogy mennyi közlekedési szabályt hágott át útközben, hogy hány csekk fog érkezni majd napok múlva, csak arra koncentrált, hogy minél előbb eljusson első céljához, ahol több információhoz juthat végre.

Kiszállva a bérelt kocsiból, egyenesen a kapuhoz sietett, ahol megnyomta a kaputelefon gombját és szinte azonnal, kérdezés nélkül engedték be. Az utolsó beszélgetésük során kiderült, hogy igazán még abban se voltak biztosak, hogy mikor ment el tőlük a barna hajú, tegnap reggel már ki volt hűlve az ágy, amiben aludt és azóta hiába próbálták elérni vagy megtalálni, sikertelenül jártak. Ugyan volt néhány elképzelése, hogy hol fogja kezdeni a keresést, mégis idevezetett az első útja, mert tudni akarta, hogy mi történt, de legfőképp azért, mert élt benne a remény, hogy már ott fogja találni Aidát. Fogalma sem volt, hogy mi lesz akkor, ha ez valóban így lesz, hogyan fog reagálni a jelenlétére, vagy hogy ő egyáltalán mit fog tenni. Tanácstalan volt, hogy mi lenne a megfelelő viselkedés a részéről, mivel legszívesebben magához láncolta volna és könyörgött volna neki, hogy adjon egy utolsó esélyt, egy újat, amivel élni is fog.

- Szi... – nem tudta befejezni, Sergio nemes egyszerűséggel behúzott neki egyet jobbal, amint feltárult az ajtó. Ilyen fogadtatásra nem számított, így hátratántorodott és nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy elveszítve az egyensúlyát, a földön landoljon. Döbbenten bámult az előtte állóra, aki olyan könnyedséggel fordult a mögötte megjelenő nőhöz, mintha az imént semmi sem történt volna.

- Így gondoltad?

- Legalább még egyet megérdemelne, de azt majd megkapja Nolótól. Te meg ne csak bámulj itt, hanem menj és keresd meg Aidát! Már mindenhol kerestük, az összes kedvenc helyét bejártuk, de semmi... az ő állapotában nem jó, ha egyedül van. – Meg se tudott mukkanni, főleg az utolsó pár szót hallva, ami semmi jót se ígért. Nem tudott meg többet, nem tudta, hogy mi váltotta ki a neje eltűnését, azonban érezte, hogy mást nem is fog tőlük hallani. Nem volt értelme tovább maradni és tétlenkedni. – Ha még jobban összetöröd, esküszöm, hogy egy életre tönkre teszlek! Ezt jobb, ha észben tartod. – Nem reagálva semmit, csak megfordult és elindult a nyitva hagyott kapu felé. Pár méter megtétele után mégis megállt, mikor Zara utána szólt. – És Fernando... most az egyszer egyedül rá gondolj, ne magadra. – Szinte lyukat égetett a sógornője tekintette a tarkójába és bármilyen nehéz is volt, végül szavak nélkül távozott. Akármilyen nehéz is volt, kénytelen volt beismerni magának, hogy igaza van a másiknak, mert hiába kérte ki mindig Aida véleményét, ő mindig úgy válaszolt neki, hogy az rá nézve kedvező legyen. Számára sose volt kérdés, hogy ki foglalja el az első pozíciót a fontossági sorrendben.

Összepréselt szájjal indult meg újra, miközben mér kezdett is égni az arca ott, ahol az andalúz megütötte. Különösebben nem törődött ezzel, mivel tisztában volt vele, hogy többet érdemelne, hogy a bátyjuk majd gondoskodni fog arról a többről, ha valahol összefutnak, ami viszont még ezek után se lesz elegendő ahhoz, hogy egy kicsit is átélje mindazt, amin Aida keresztülment. Nem ilyen házasságot, társat érdemelt, sokkal jobban kellett volna vele bánnia, törődnie. Azonban minderre már túlkésőn ébredt rá, akkor, amikor már semmit sem tehet a szörnyű pusztítás ellen, csak a maradványokat szemlélheti.