odalenn a mélyben/befejezett/

Nyolcadik

A szakadék szélén akkor különösen hűvös volt. Jungkook még sosem érzett ilyen heves légáramlatot azelőtt. A szél csiklandozta a tarkóját és alig találta az egyensúlyát. Megpróbálta, de még mindig képtelen volt ellépni a szakadék szélétől.

Taehyung és a halál ott álltak egymás mellett, karnyújtásnyira Jungkooktól.

-Meddig próbálsz még az utamba állni? - szegezte a kérdést a halál Taehyungnak.

-Ameddig csak tehetem.

-Te is tudod, hogy nem maradt már sok időd. Hamarosan mindkettőtöknek vége.

-Csak még egy kis időt kérek - szólalt meg Taehyung olyan halkan, hogy Jungkook a szélfúvástól alig értett valamit.

-Tudod, hogy ennek ára van - fordult felé a halál, mire Taehyung bólintott, és mielőtt Jungkook felkiálthatott volna, a halál kinyújtotta a karját és Taehyung nyakára szorította azt. A fiú térdei megbicsaklottak és a földre rogyott. A halál addig szorította a torkát, míg Taehyung fejéből kifutott a vér, de akkor, pont mielőtt kifogyott volna az összes levegőből, elengedte. Jungkook kővé dermedve bámulta a jelenetet, a torkára forrt a szó, ahogy meglátta, amint a halál felemeli a kapucniját és már egyáltalán nem olyan volt az arca, mint amit Jungkook megszokott. Már-már olyan volt, mint Taehyung. Kisimultak az arcvonásai és a szemei most már egyértelműen smaragdzölden csillogtak. Taehyung a földön feküdt, hörögve és Jungkook, ha akart volna sem tehetett semmit. A szél egyre erősebben zúgott a háta mögött.

-Hamarosan te következel - nézett rá a halál, majd eltűnt, beleveszett a semmibe.

Jungkook Taehyungra bámult, és bár a fiú rendkívül erőtlen volt, valamit tátogott Jungkooknak és mikor megértette, mi az, aprót bólintott és kitárt karokkal, a szemeit lehunyva hátravetette magát, bele a mélységbe.

Nem úgy ébredt, ahogy szokott. Reggel hat óra volt és Jungkook most az egyszer, két hónap óta először, kipihentnek érezte magát. Amennyire meg tudta állapítani, attól vált kiegyensúlyozottá, hogy most először egyedül döntött arról, hogy leugrik. Szabadon rendelkezett, az álmában most először. Megdörzsölte a halántékát, és igyekezett ignorálni a szúró fájdalmat az agyában. Felkelt, és a nappaliba ment. Yoongi, csak úgy, mint legutóbb, már ébren hevert a díványon, kezei összekulcsolva pihentek a tarkója alatt.

-Szia - suttogta Jungkook az ajtóban megtorpanva.

-Szia.

-Jól aludtál?

-Kilencéves korom óta nem alszom jól - mondta, Jungkook pedig azonnal megbánta a kérdését.

-Bocsánat, én nem akartam...

-Ugyan, Kook, nem történt semmi. Egész életemben siránkozhatnék azon, ami történt, de nem teszem, mert kibaszottul nincs értelme - sóhajtotta, behunyva a szemeit. - Elfelejteni ugyan nem fogom soha, hogyan is tehetném. Aludni sem tudok többé úgy, mint azelőtt. De megpróbálhatom megakadályozni, hogy másokkal is az történjen, mint ami Yoonával történt.

-Ezért akarsz gyógyszerész lenni? - Jungkook elkerekedett szemekkel bámulta a kanapén fekvő barátját.

-Ezért.

-Ez nagyon szép dolog tőled.

-Nekem már régen nincs közöm a szép dolgokhoz, Kook.

Jungkook torka összeszorult és közelebb lépve lerogyott a fotelba.

-Álmodni szoktam a halálról - bökte ki minden előzmény nélkül. Yoonginak azonnal felpattantak a szemei és fürkészve pislogott Jungkookra.