Megváltoztak a dolgok

Első fejezet

Nap vége van már, a műhely sötét és üres, mindenki más, akik az autóbontó hátsó terciájára hozzák be a roncsokat vagy a javítandó autókat, elmentek már, így csak a szétszedett motor, az elkorhadt alkatrészek és a fémpolcokon sorakozó olajos dobozok, különféle szerszámok kavalkádja hever, ezért a hírek hangosan visszhangoznak.

.... Újabb gőzmozdony kerül forgalomba idén. Az új modellben akár már negyven utas is utazhat, kényelmesebbek az ülések, és tágasabbak is. Sebessége azonban nem haladja meg a 60 mérföld/ órát....

Miután alaposan lemostam a kezemről az olajmaradványokat egy levendula illatú szappannal, megtörlöm a kezem, majd az összecsűrt kéztörlő papírt belehajítom a megtelt kukába. Épp venném le az olajfoltos vékony kabátomat, amikor bevágódik mögöttem a hátsó ajtó. Kiáltva ejtem le a kabátot a földre.

- Igazán leszokhatnál erről, Nestor. – jegyzi meg Osgood, a telep tulajdonosa, az ajtóban ácsorogva. Magas, testes ember, teljesen kitölti a fém ajtót. – Előbb utóbb vagy megsüketülsz vagy szívrohamot kapsz, – folytatja ingatva kecskeszakállas, kerek fejét, miközben ledobja a kulcsokat az asztalra – hacsak nem lőnek le előtte.

- Ugyanis nem vennéd észre még azt sem. – magyarázza meg, miután csak értetlenül pislogok rá. Lekapcsolja a fából készült, réz gombos kocka forma rádiót, aztán fáradtan felveszi a mellényét és a hozzá illő sötét zöld, kis karimájú kalapját.

- Ugyan ki jönne ide? – kérdezem fásultan - Ezen a helyen a rothadó fémeken kívül semmi nincs. Legalább a rádió feldob kicsit.

Osgood nem válaszol, csak int egyet búcsúzóul, aztán elindul haza.

Visszaakasztom a kabátomat, felveszem a kapalomat, erősen becsapom a fém szekrény ajtaját, aztán lekapcsolva minden fényt, én is elindok.

Az autóm a patka szélén várakozik, a műhely zömök, magas, ívelt ablakos tégla épülete előtt. A négy vékony keréken ülő gőzmotor a jármű nagy részét elfoglalja, köré rugók, szelepek és réz csövek szorultak, amik a két személyes ülés alá bújtak. Vas ráccsal ellátott lámpái kerekek, amik mézsárga színt köpve a macskaköves útra, ahogy beszállok és elindítom a motort. A gázra lépek és sűrű füstöt pöfögve elindulok a széles utcán az egyik felhőkarcoló felé, aminek lapos teteje kilátóként szolgál.

A város zajos a távoli vonat füttytől, a pöfékelő autóktól és a kocsmákból és bárokból zenegépek recsegő hangja harsog megpróbálva becsalogatni az úton, kisebb-nagyobb csoportban sétáló embereket.

Megérkezek a néhány saroknyira lévő épülethez, aminek felrohanok a tetejére. A látvány lélegzet elállító: a város hatalmas, karcsú épületei mintha a lábam előtt hevernének, egyáltalán nem tűnnek nagyoknak, a füst és a szmog kevésbé látszanak innen, csak épp annyira, hogy a magasan ívelő vashídakat eltakarja és a város színesen vibráló fényeit a homályba tasítsa.

Leülök az egyik padra, amit az idelátogatóknak tettek ki, előkapom az articsókás pitémet és megkeresem a szememmel az épületek között lomhán repülő zeppelineket. Harapok egy nagy falatot, aztán szemügyre veszem a távolban lévő félszigetet is, ahogy a sötét sziluettje az egyre apadó óceán után kapaszkodik.

Ekkor azonban lépteket hallok a hátam mögül, amit egy alacsony, karcsú lány követ.

- Helló – köszön könnyedén, aztán anélkül hogy zavartatná magát, rákönyököl a párkányra. Világos színű blúz van rajta, amit bőr fűző fog össze a derekán, szoknyája a földet súrolja, hiába van felkötve egy-egy helyen. Nincs rajta sem kalap, sem kendő, így látni a hosszú nyakát, és a feje tetejére kissé kócosan felfogott dús, göndör haját. Hosszú percekig nem szól semmit, de aztán hangosan kifújja a levegőt.

- Azt hittem, hogy itt eszembe jut bármi is – mondja panaszosan, aztán csontos álla alá téve a kezét rám sandít. A sötétben a hosszúkás arcán reszketve táncolnak a város fényei, elbújva egy percre hegyes orra mögött, vékony ajkai zugaiban, kerek sötét szemei körül, amikkel kiváncsian végig vizslat, majd megállapodnak a kalapomon, aminek széles karimáján egy koponya és kisebb tucat fogaskerék díszeleg, amiket minden eddigi masinából, ami csak a kezem alá került, vettem ki.

- Én pont ezért járok fel ide, hogy semmi ne jusson az eszembe – válaszolom, bízva abban, hogy nem folytatja, bármin is akar agyalni.

- Nos, engem viszont nem hagy nyugodni, hogyan tudnék összekötni két kart, hogy azt manuálisan mozgatni tudjam. – Mutogat a levegőben mintha tényleg a kezében fogná a szerkezet, amiről mesél, figyelmen kívül hagyva, amit mondtam.

Nem válaszolok. Csak ráérősen lenyelem a falatot. Meglep, hogy ezt hallom egy lánytól, de eszem ágában sincs még itt is a munkáról beszélni. Ismét rám sandít, aztán felsóhajtok és válaszolok.

- Csinálj rá egy forgás pontot, amivel a másik kettőt tudod mozgatni. Hasonló képpen, ahogy az autóban a kormány mozgatja a kerekeket.

- De azt a burkolaton kívülre kell vezetnem - gondolkodik hangosan, miközben az állát kocogtatja rövid körmeivel. - Azért kösz – mosolyodik el végül, majd rám kacsint. Végig néz mégegyszer a városon, aztán elmegy. Zavartan utána nézek, aztán ahogy ismét magamra maradok, folytatom a vacsorázást.

                                                                                    ....

Másnap reggel percekkel az ébresztő óra előtt kelek fel. Sóhajtozva kiülök az ágy szélére és a megszokáshoz híven előbb nyújtózkodok egyet, kiropogtatva minden izületemet, feldobálom a bőr fejtámla elé a földre leszórt kisebb tucat dísz párnát, és csak ezek után fordulok a az éjjeli szekrényként funkcionáló utazó ládán az óra felé, ami ebben a pillanatban szólal meg. Számlapja üvegből van, így látni a fogaskerekeit, ahogy megmoccannak és a szerkezet tetején lévő csengőt mozgásba indítják. Lecsapom a csengőt, mielőtt felállok és elhúzom a földig érő zöld függönyöket, így az osztott üveges, magas ablakokon beáramlik a fény, megvilágítva a feketére festett vascsövekből hegesztett könyves polcot, a sarokba állított gúla akalú kandallót és a mellette rostokoló fa ruhásszekrényt.

Odacsoszogok a szekrényhez, lehúzok az egyik vállfáról egy lila, vállánál és könyénél bőrrel megerősített inget, egy bőrmellényt és hozzá illő bőrnadrágot, aztán átsétálok a konyhába. A bútorok itt is sötét színűek, amik határozottan eltérnek a tégla falak terrakotta színétől. A kontrasztot a tágas és szellős elrendezés, és a kevés elöl hagyott kiegészítő is hangsúlyozza. Csak az üveg fűszertertók, a tűzhely mellett egy mágnesen a különböző formájú kések és a hosszú üvegpolcon sorakozó boros és koktélos poharak vannak szem előtt. Számba tömök egy sós kiflit, amit még tegnap csináltam, miközben feveszem a bakancsomat és a kalapomat, majd elindulok dolgozni.

Ahogy a szokásos időben érek be a bontóba, az egyik könyökömmel fellököm a villanykapcsolókat míg a másikkal beindítom a gépeket és bekapcsolom a rádiót.

... Ismét borús napra ébredt Lughold városa. Csapadék nem várható, ahogyan nap sütés sem. Forgalmi dugó viszont annál inkább. A Vernon főúton ugyanis lerobbant egy gőzmotoros autó....

Megcsóválom a fejem, miközben felveszem az olajfoltos kabátomat és kevés lelkesedéssel a munka asztalomhoz lépek, hogy neki kezdjek egy autómotor szétszerelésének. Csak az olaj szivattyúra és a dugattyúkra lesz szükségem, amit még ma elszállíttatok. Magam elé húzom a fém rekeszeket, amikbe típus szerint szoktam gyűjteni az alkatrészeket és egy nagy sóhajjal nekilátok.

Épp csak leszedem a koszos olajteknőt a blokk aljáról, amikor valaki belép a műhelybe.