Ambaldia trónja

5 évvel korábban (Part 5)

Később a szobámban aztán mégis eltört a mécses. Az egyik díszpárnámat ölelve, magzatpózban sírdogáltam. Fél óra után Roni jelent meg az ajtóban, mögötte Teresia, a kezében tiszta törülközőkkel.

- Mi a baj? – Kérdezte Roni és az ágyamhoz sétált. Leült és a fejemet kezdte simogatni.

- Borzalmas ember vagyok. – egy pár pillanatig gondolkodtam, mit feleljek, de végül csak ennyit mondtam.

- Ugyan már. – hallottam Teresiát a szoba másik feléből. Éppen ruhákat pakolt, de úgy látszik onnan is meghallotta suttogó hangom.

Roni hallgatással jelezte, hogy ennél jobban fejtsem ki a problémám, így hát mesélni kezdtem. Beszéltem a hercegekről, a szüleimmel való vitatkozásról, arról, hogy mit vágtam a fejükhöz és arról, hogy egy rendes ember biztos készségesen vállalná, hogy két gyerek herceget pátyolgat, de nekem ez nagy nehezemre esik, és így már biztosan állítható, hogy nem csak hercegnőnek, de embernek is pocsék vagyok. Roni és Teresa sokáig maradtak a szobámban, próbáltak felvidítani. A szokásos monológgal arról, hogy milyen szép és kedves teremtés vagyok, persze most sem értek célt. Nyilvánvaló hazugsággal nem tudnak megnyugtatni. Viszont mégis sikerült jó kedvre deríteniük, mikor felidéztük legviccesebb emlékeinket. Amikor a tavalyi tavaszköszöntő ünnepségen a kancellár lova megbokrosodott és a termetes férfi a csipkebokorban landolt. Vagy, mikor egy elkóborolt kutya tévedt be a kastélyba és belefeküdt a trónszékbe. Apám dührohamot kapott. Végül Roni vitte ki a kutyát, amíg én próbáltam lecsillapítani a nevetőgörcsömet. Most is elnevettem magam, ahogy arra a napra gondoltam. Aztán eszembe jutott egy újabb.

- Emlékeztek, mikor legutóbb Ray Delaver itt járt és hozta magával azt a dadogós segédjét?

Teresiának rögtön eszébe jutott a furcsa páros. A talpig feketébe öltözött, mogorva Ray és az ő nyakigláb, kopasz kísérője.

- Kö-kö-kö-köszönöm fe-fe-fel-felségednek a a a ve-vendéglátást...- utánozta meglepően ügyesen, mire elnevettük magunkat. Roni felé fordultam. Ő nem nevetett.

- Te nem emlékszel?

- Nem igazán. Vagyis de, emlékszem. Csak már későre jár, ideje aludnunk.

Felállt és jó éjt kívánt nekünk. Teresia követte őt és miközben és is jó éjszakát kívántam, kisétáltak az ajtón. Egészen idáig észre sem vettem, hogy mennyire elálmosodtam. Mégsem aludtam el túl hamar, először a szüleim szavain kattogott az agyam.

Sok mindent nem tudsz, Amira.

Ha majd királynő leszel, talán megérted, hogy édesanyáddal mit miért tettünk és teszünk.

Mindig van döntésed, Amira.

Ezután Roni jutott eszembe. Furcsán viselkedett, mikor szóba hoztam Ray Delavert és a dadogós embert. Vajon miért?

Mielőtt elnyomott volna az álom, Lokmundia hercegeire is gondoltam. Nem sok gyerekkel találkoztam életemben. A környező településeken messziről láttam sokat. Igazán közelről viszont csak olyankor, ha a nálunk dolgozó emberek elhozták az övéiket a kastélyba. Nem lesz gond. Bizonyára jólneveltek, tiszták és csendesek. Legalábbis így képzelnék el egy herceget. Még eggyel sem találkoztam.