Recovery - h.s [hun] // befejezett

2. évad 32. fejezet

E L E N A

Napi rutinunkká vált, hogy Harry átjön hozzánk és a kanapén heverészünk. Minden nap munka után követett haza, na nem mintha panaszkodnék. Soha nem fogom megunni annak a látványát, ahogy el van nyúlva a kanapén, ahogy a lábait az ölembe rakja, és ahogy kicsit fel van csúszva a pólója a derekán, így kicsit kilátszik a tetovált bőre.

Rájöttem valamire; még pedig arra, hogy Harry soha nem lesz az az ember, akinek én szeretném, hogy legyen, és én ezzel teljesen megbarátkoztam. A sajátos kis módunkon, de együtt jártunk. És én ezzel teljesen jól elvoltam.

- Nagyon szar vagy ebben - mosolyodott el, a szemeit megforgatta és kivett egy újabb szem pattogatott kukoricát a tálból, hogy megpróbálja bedobni azt a számba.

- Akkor próbáld meg te - mondtam kihívóan, lelöktem magamról a lábait és elvettem a kukoricával teli tálat a hasáról.

Az alkarjaira támaszkodott, ami miatt bicepszei megfeszültek, ahogy megtartotta magát. Nagyra kinyitotta a száját és eldobtam a darab kukoricát, amit ő tökéletesen el is kapott.

- Gyerekjáték - vigyorodott el győzelemittasan és visszafeküdt a kanapéra.

Visszaraktam a tálat a hasára és legyőzötten lecsúsztam a kanapén. Amiatt, ahogy vigyorgott rám még mindig a televíziót néztem és nem az ő ellenállhatatlanságát.

- Oh, nem már Lena - kezdett el cukkolni, és azt a becenevemet használta, amit anyutól vett át. - Ez egy tehetség. Idővel tudod csak megtanulni.

- Ja - forgattam meg a szemeimet. - Mert az, hogy egy pattogatott kukorica darabot kapjak el a számmal olyan tehetség, amit meg akarok tanulni.

- Nem értem, hogy miért ne - mondta, miközben a szájában lévő kukorica adagot rágta meg. - Megtanítalak. Gyerünk, nyisd ki a szádat!

Én pedig ott ültem nevetségesen kinézve, ahogy nyitva volt a szám és ő dobálgatta a darabkákat, aminek az egésze a földre esett.

- Úgy tűnik, hogy te egy profi vagy - sóhajtottam elfogadva, hogy legyőzött, habár egyáltalán nem éreztem így.

- Igaz?

Szerettem így ezt. Annyira könnyűek voltak a dolgok, nehéz volt visszaemlékezni, hogy mind a ketten mivel küzdöttünk, és hogy miknek nem kellett volna lennünk. Úgy tűnt, hogy most minden úgy van, ahogy annak lennie kell.

- Igazából beszélni szeretnék veled valamiről - mondta, majd felült a kanapéról, elvette a távirányítót az asztalról és kikapcsolta a tévét, így az egész ház elcsendesedett.

- Miről? - kérdeztem meg, ahogy megfogtam a tálból egy maréknyi popcornt.

Harry bólintott, egy pillanatig engem nézett, majd kezeit a térdeire tette és elkezdte dörzsölni a bőrét.

- Nos... - kezdte, és elkezdett egy picit előre-hátra dölöngélni, - sokat gondolkodtam erről, amióta szóba jött múlthéten. Mármint arról, hogy visszamegyek tanulni.

Felemelt szemöldökkel néztem rá. Ez a beszélgetés egyik pillanatról a másikra ment át komolyba, persze jó értelemben.

- Igen?

- Ühüm. Sokat telefonálgattam, hogy egyáltalán van-e hely, ahova felvennének ilyen rövid időn belül.

- És?

- Nyilvánvalóan nem tudtam bekerülni egyik nagyobb egyetemre se, ahova menni akartam, főleg, hogy az idei szemeszter pár héten belül kezdődik - mondta lassan. Úgy nézett ki, mint aki minden egyes szavát átgondolja, hogy mit mondjon ki. - Szóval apró lépéssekkel kezdem. Múlthét csütörtökön iratkoztam be a South Bend Egyetemre, Indianába.

- Hogy te... azta. Harry, ez nagyszerű! - elmosolyodtam, amikor kimondta az egyetem nevét. Egy kisebb iskola volt, de legalább ez is egy kezdő lépést ad neki.

- Igen - mosolyodott el ő is. - Azt hiszem az.

- Ez annyira izgalmas! - nevettem fel hangosan és karjaimat a nyaka köré fűztem. Ő hátraesett a kanapéra lesokkolódva, de felnevetett, amikor én a mellkasán landoltam.

Megpróbáltam elhúzódni tőle de karjait a hátamra rakta és erősen szorított magához, és nem engedett el. Én csak még jobban elmosolyodtam.

- Eldöntötted, hogy melyik szakra mész?

- Nem - válaszolta. - De azt tudom, hogy az orvosi pályán szeretnék elhelyezkedni. Talán olyasmi területre, hogy olyanokon segítsek, mint Lily volt.

- Ez egy csodálatos ötlet, Haz.

- Igen - mosolyodott el. Fel sem kellett néznem rá, mert tudtam, hogy mosolygott. Hallottam a hagján. - A Notre Dame Egyetemnek a várólistáján vagyok. Látták a jegyeimet régebbről, és... nem tudom. Érdeklődtek felőlem, amikor még iskolába jártam. Azt mondták, hogy ott nagy jövő várna rám.

Én hirtelen felültem, és a hatalmas vigyort az arcomon meg sem próbáltam leplezni.

- A Notre Dame-ba jössz? - ütötögettem meg a hasát izgatottan.

A karjait a hasa elé tette, hogy ahelyett a kezét ütögessem, és felkuncogott.

- Ha ötös lesz az átlagom, akkor garantált helyem van a jövő évre. Legalábbis ezt mondták.

Lehajoltam hozzá és ajkaimat az övéi ellen nyomtam. Ebben a pillanatban nem érdekelt, hogy ő mit gondolhat most. Csak az érdekelt, hogy mennyire izgatott lettem és az, hogy ezt éreztem helyesnek.

Így megcsókoltam őt. Majd újra. És újra. És újra.

Addig csókolgattam őt, amíg a szája széle felfelé nem kezdett el kunkorodni.

- Ez nem a Stanford lesz - húzódott el tőlem, én pedig majdnem felkiáltottam. Stanford. Stanford? - De te legalább ott leszel velem.

- Mindig.

- A te egyetemedre megyek, Elena - mondta mosolyogva. - Ugyanoda fogunk menni. Együtt.

Egyetértően bólogattam. - Együtt.

Engem ezután teljesen elöntött a béke, Harry pedig mélyet sóhajtott.

- Szóval akkor mégsem lesz köztünk távolság a végén.

Én majdnem felnevettem. - Persze, hogy nem. Én megmondtam neked.

- Vicces, hogy így alakult, nem?

- A végén minden kialakul, tudod?

Éreztem, ahogy Harry a nagy kezeivel elkezdte simogatni a hátamat.

- Hidd el, - mosolygott, - tudom jól.