Uncovered ( Yoonmin )

1. Fejezet

Minden nap végigsétálni ugyanazon a helyen valójában soha nem ugyanaz az érzés. Minden alkalommal teljesen más légkör vesz körbe, az időjárás sem ugyanaz mint tegnap, ráadásul nem mindig ugyanazokkal az emberekkel futunk össze út közben. Minduntalan újabb és újabb arcok jelennek meg körülöttünk.
Néha rengetegen vannak az utcákon, a hétfők általában zsúfoltabbak mint a szerdák, a vasárnapok lassabban telnek mint a csütörtökök, és túl könnyű elveszni. Vagy néhány esetben inkább összeütközni.
De a tömeg jó. Az emberek, a sietősen mozgó testek végtelen tömege lehetővé teszi, hogy egy kis időre beolvadjunk és egy lényként haladjunk előre.

Yoongi is gyakran ebben lel vigaszra, hisz azt a benyomást kelti, hogy tényleg ott kell lennie valahol és gyors tempó az egész élete, ami valójában jellemző minden városi lényre. Minden olyan városi lényre, aki nem ragadt a középkorban olyan dolgokkal küszködve, amelyeket az emberek már hosszú idővel ezelőtt legyőztek. Élő és lélegző dolgokkal, amelyek senkit sem érdekelnek igazán, merthát, mégis kinek kell George Byront idéznie, hogy fizethesse a számláit?
Kinek kell ugyanazon a padon ülnie nap mint nap - , lassan három éve - és a béna füzeteibe irkálnia, amelyek ráadásul úgy néznek ki, mintha egyenesen egy múzeumból lopta volna őket?

A legtöbb ember természetellenesnek véli, hogy csak üljön és megfigyeljen másokat.
De ő nemrégiben egy egész költeményt írt a számára teljesen ismeretlen lányról, akit néhány nappal ezelőtt épp a szeme előtt csalt meg a barátja. Ő csak csendben figyelte, ahogy múzsája végtelenül szerelmes tekintettel illette párját, míg a fiú unottan nyomkodta a telefonját és szinte dőlt belőle az érdektelenség. Majd azt is végignézte, ahogyan másnap a fiú egy másik lánnyal tér vissza a nyugodt kis kávézóba, immár az ő helyükként említve azt. Ha erről beszélne valakinek, valószínűleg az illető egészen furcsán méregetné utána. Mert ugyan miért is érdeklik őt ennyire mások, nem igaz?

De mivel - akármennyire is hihetetlen, - mások élete sokkal érdekfeszítőbb mint a sajátja, és nem úgy néz ki, mintha bárki is egy rendkívüli Hollywood-i drámát szeretne megrendezni az életük alapján, Yoongi úgy gondolta, lehetne ő az aki értékeli a saját történetüket. Amelyek egyébként gyakran sokkal érdekesebbek mint azok a béna film átdolgozások, amiket a TV-ben látunk nap mint nap. És itt most azokra a meseszerű tartalmakra gondolok, amelyek alapvetően mindig egy szőke, szégyenlős tinilányról szólnak aki persze valahogy pont egy igazi rosszfiúba szeret bele, majd a fiú múltja varázslatos módon semmivé lesz mikor rájön, hogy a csajsziért megéri végre normális életet élni.

Hiszen nem fontosabb Zack Efron partijainál az az idős bácsi, aki a hónap minden harmadik napján eljön és leül mellé arra a bizonyos padra, hogy kifejezze a tiszteletét a kisöccse iránt, akit egy LGBTQ jogokért való tüntetésen lőttek le még a 60-as években?

Nem fontosabb Kyle Jenner újabb szájfeltöltetésénél az autista lány, aki majdnem mindennap eljön az anyukájával, csakhogy fejdíszeket készíthessen pontosan öt pitypangból az anyukájának és háromból saját magának?

Vagy a mindig komor lány, aki egy ideig mindig az utca másik oldalán üldögélt és csak üresen bámult maga elé egy pontra a fán, majd valamilyen okból kifolyólag egy nap már nem jött többé? Aki arra késztette Yoongit, hogy az eltűnésről, a sóvárgásról, a gyávaságról, a könnyekről és arról a vastagon húzott szemtus vonaláról írjon?? Nem szenvedett az a lány többet, mint Lindsay Lohan aki megpróbálta felhízlalni a barátnőjét, csakhogy végül elszedhesse tőle a barátját?

Mindenkinek megvan a saját története. Egy történet, amelyet megér elmesélni, amin együtt lehet sírni és nevetni.