hullócsillag;

hullócsillag; by Vyen Nann Ne

Kellemes esti meleg volt érzékelhető, bár ez így, június végén nem volt olyan szokatlan dolog. Pont ideális idő a kései kerti partikhoz, amit Orion barátai előszeretettel rendeztek minden héten.

A mostani alkalom azonban valamivel különlegesebb volt, mint az előzőek, hiszen a meteorológiai előrejelzések szerint csillaghullás volt várható a napokban és ezáltal a heti rendszerességű partik napi rendszerességűekké váltak.

Az igazat megvallva Orion nem igazán rajongott ezekért a partikért: nem szerette a tömeget, sem az alkoholnak a levegőben terjedő orrfacsaró aromáját, de leginkább ennek a kettőnek a keresztezését ki nem állhatta. Ennek ellenére mégis most itt volt, és sorjában kerülgette az italtól bűzlő ismerőseit egyre ingerültebben, amikor valaki hátulról megragadta, majd karjánál fogva kezdte el kiráncigálni egészen a hátsókertben helyett kapott kis stégig, ami olyan öreg volt, hogy kettőnél több embert aligha bírt volna el, ezért mindenki messziről kerülte a korhadó építményt.

Kettejük alatt is csúnyán ingadozott és még csúfabban recsegett, ennek dacára még sosem adta meg magát a faszerkezet, így nyugodtan ültek ki ide minden egyes alkalommal kettesben, kicsit sem félve attól hogy a mesterséges tóba eshetnek.

Orion igaz nem látta elrablója arcát, de így is tisztában volt vele, hogy Dante az. Felismerte már csak az érintéséből is Dantét, mert az idősebb sosem úgy ért hozzá, mint mások. Senki nem érintette meg őt olyan mély szeretettel és tisztelettel mint ez a fiú, megkockáztatta volna, hogy a szülein is túl tesz az a fajta törődés, amit Dantétól kap és ahogy csak tudta igyekezett is ezt viszonozni, éppen ezért vett részt ezeken a bugyuta partikon, habár már a könyökén jött ki az összes belsős poén és fejből tudta, hogy mit hogyan kell kikeverni azokból a löttyökből, amiket a többség literszámra vedelt be.

Dante egy szót sem szólt csak levetette magát a nyirkos fára és magával húzta társát, aki felszisszent a hideg és nedves felület érzetére. Tudta, hogy a másiknak kezd kicsit sok lenni ez az egész, de mégis ragaszkodott a partikhoz, hiszen ezek az alkalmak kiváló lehetőségek voltak arra, hogy ő és Orion indokolatlanul is több időt töltsenek együtt és számára ez volt a legfontosabb, hiszen ez volt feltehetőleg az utolsó közösen eltölthető nyárjuk.

Orion végül frusztráltan kifújta az eddig észrevétlenül bent tartott széndioxiddal dúsított levegőjét és kelletlenül belefeküdt a másik ölébe.

- Szerinted ma már látunk egyet? – dünnyögte a csillagokkal tarkított eget kémlelve.
- Ennyire szeretnél valamit kívánni? – kérdezte kuncogva Dante, majd beletúrt Orion vöröses tincseibe elérve, hogy a másik minden figyelmét rá irányítsa.
- Persze, mintha lenne mit kívánnom.  – dünnyögte, mielőtt lehunyta volna szemeit.
- Ennyire meg vagy elégedve a jelenlegi helyzettel? – érdeklődött a sötét loboncos belegondolva, hogy mi lehetne a saját kívánsága.

Eredményét azonban csak hamar felfedezte. Neki nem kellett semmi olyan, ami most nem lenne a birtokában, ezért pont azt kívánná, hogy ez: a most, a jelen, a perc, amiben jelenleg vannak, az, hogy a másik az ölében fekszik, ő pedig lágyan cirógatja a vörös tincseit örökké tartson.

Orion válasz gyanánt mormogott egy sort az orra alatt és inkább felült, hogy az idősebb ölébe gubózzon egy kis meleg reményében. A kinti langyos ellenére a vörös hajú didergett, hűen a fázós természetéhez. A kis hadműveletét a másik örömmel fogadta, majd támogatás gyanánt fekete kapucnis felsőjét annak vállára terítette, majd a fülébe suttogott.

- Mit kívánnál, Orion? Mi a legfőbb vágyad?

A kérdezettet kirázta a hideg, annak ellenére is, hogy már a levendulás öblítőtől illatozó meleg pulóverben próbált elmerülni, takarva az orcáin kinyíló pírrózsákat. Válasza egyértelműen az a kis szó lenne, hogy te. Ezt azonban mégsem köthette a másik orrára, szóval csak némán neki dőlt Dante mellkasának és reménnyel teli csillogással éjsötét íriszeiben bámulta tovább a csillagokat.

Az ében hajú már beletörődött abba, hogy választ nem fog kapni egyhamar, kiélvezve a kisebbik bújását karjait védelmezően köré fonta és még inkább magához szorította az enyhén izmos mégis törékenynek tűnő testet. Nagyon szerette, hogy Orion igen lobbanékony természete ellenére úgy tudott bújni hozzá,  mint egy szeretetéhes kismacska. Az ő aprónak nem pont apró, vörös kismacskája gondolta és arcát a fiatalabb nyakhajlatába temette. Lehunyt pillákkal beszívta a levendula esszenciával és néhány alkoholos aromával keveredő dezodoros illatfelhőt, ami körül ölelte a vöröst. A kellemes illat enyhén bódítólag hatott rá és e kábulattól  megrészegülve nyomott egy gyengéd csókot a másik nyakára.

A kisebb eddig tünedező pírrózsái újra lángolni kezdtek, ennek ellenére egy elégedett sóhaj hagyta el szépen ívelt ajkait. Meglepődve kapta kezét szája elé, zavara egyre csak nagyobbnak érződött, ahogy elszégyelte magát meggondolatlan cselekedete miatt. Eközben partnere óvatosan lefejtette tappancsát arca elől és összekulcsolva a sajátjával arra is lehelt egy csókot.

- Hagyd abba.

Orion szavai erőtlenül, kissé rekedten hatoltak a parti zajain túl és végtelenül szomorúan csengett.

- Még meg lát valaki. – folytatta és igyekezett kibújni az őt ölelő karok fogságából, de azok csak nem engedték.
- Kit izgat? Ha meglát, akkor az azt jelenti, hogy nem vak. – felelte mélyebb hangtónussal az idősebb, majd nyugtatólag még egy csókot ajándékozott a fiatalabbnak, ezúttal a selymes hajzuhatagba.

Egy elszontyolodó sóhajt eleresztve végül magához ölelte az őt körül fonó karokat, ma már sokadjára feltekintve a fenti sötétségre. Elmosolyodott.

- Azt kívánnám, hogy te és én eltűnjünk innen, messzire. Eltűnnénk az egész világ szeme elől. Csak te és én. Ketten. Együtt. Valahol, a messzeségben.

Az idősebb arcán egy pírhullám suhant át és büszke vigyorral ajkain nézett ő is az égre, amikor meglátta.
Fénylő csík az égen. Hullócsillag. Bár nem tudták, de a reakció idejük teljesen megegyezett. Egyszerre pillantották meg az aprócskának látszó, mozgó égi testet, egyszerre hunyták le szemhéjaikat. Végül egyszerre kívánták azt, hogy legyen bátorságuk kimondani a kimondhatatlant, hogy végtelenül szeretik a másikat.