Szent Johanna Gimi - Kezdet (Cortez szemszöge)

✈︎ 🄰🅄🄶🅄🅂🅉🅃🅄🅂 28., 🄲🅂. ✈︎

Augusztus 28., csütörtök

Unottan meredtem a mellettem utazó, folyamatosan vihogó tizenéves lányra, aki valamiért fontosnak találta, hogy miközben idétlenül kapálozott a karjaival, még az én kezemet is a lehető legtöbbször simítsa végig. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy mi volt olyan roppant vicces, hogy már két perce röhögnie kellett rajta, én csak annyit kérdeztem, hogy kér-e vizet? És ezt is csak azért, mert igen feltűnően köhécselt már a felszállás óta, és végül arra jutottam, hogy biztosan kapar a torka. Haha. Nem, igazából tökéletesen tisztában voltam vele, hogy csak az én figyelmemet akarta felhívni magára. Na, nem mintha ismertem volna őt, szerintem még életemben nem láttam. Vagy ha igen, akkor a millió ugyanolyan lány kellően feledtette velem ezt a nevetgélős fiatalt. Szőke haj, kilónyi smink, tömegcuccok... Nem is nagyon akadt meg a szemem semmin, tökéletesen ugyanúgy festett, mint a többi kétezer tinilány, akiket életemben láttam, csak aztán kiszúrtam valami márkás válltáskát, amibe nem hiszem, hogy a telefonján kívül bármi is elfért. Ez azért is volt fura, mert egy repülőn ültünk, és itt azon max zenét tudott volna hallgatni, de tekintve, hogy az elmúlt órában erre nem kerített sort, végülis arra jutottam, hogy csak kiegészítő volt. Tehát így készülnek a lányok egy több órás repülőútra? Egy dísztáskával?

- Jól vagy? - kérdeztem végül (angolul), mikor már vagy öt perce csak sípolt mellettem, és enyhén szólva világított a feje a vörösségtől.

Mivel nem válaszolt, csak tovább rángatózott, gyorsan leszólítottam az egyik légiutas kísérőt, aki minimum olyan lelkesen lépett hozzánk, mintha mondjuk a fogát húznák.

- Miben segíthetek? - kérdezte aztán fáradt sóhajjal a harmincas éveiben járó nő, majd amikor meglátta a másik széken vergődő útitársam, elkerekedett szemmel meredt hol a lányra, hol rám. - Mi történt? - kérdezte, miközben elkezdte kirángatnu a szószerint fuldokló szerencsétlent mellőlem, hogy valami szakemberhez vigye. Rögtön segítettem neki, miközben őszintén bevallottam a történteket. Vagyis hogy megkérdeztem, kér-e vizet, mert köhécselt egy ideje, mire elkezdett nevetni, aztán percek múltán a nevetés átment szűkölésbe és végül segítséget hívtam. - Oh, tehát fangörcsünk van? - nevette el magát az eddig világfájdalommal járőröző nő, majd hálásan nézett rám, mikor szó nélkül átvettem az őt csapkodó hisztériás rohamban szenvedő páciensünket, és a stewardess-t követve hátra ráncigáltam a mosdóig. - Köszönöm a segítséget, menj vissza nyugodtan - mosolygott rám a nő, majd mintha csak észbe kapott volna, homlokon csapta magát. - Úgy értem, szíves elnézését kérem az okozott kellemetlenségekért, valamint további jó utazást kíván az Air France! - korrigált hivatalos hangnemben, mire halvány mosollyal biccentettem egyet, és visszamentem a helyemre.

Az út további részét azzal töltöttem, hogy a következő évemet gondoltam át. A szüleim minden további nélkül lepasszoltak a nagyiéknak, tehát járhatom újra a kilencediket valami budapesti francia tagozatos gimiben, ami mondjuk annyiban jó, hogy nem kell elviselnem a szüleim idegenkedését, valamint végre többet lehetek a családom családként viselkedő felével, a nagyszüleimmel. Persze ez nem azt jelenti, hogy anyuék nem fognak visszarepíteni Amerikába az első alkalommal, mikor rájönnek, hogy milyen hülyén is néz ki az, ha én tőlük külön élek, de legalább egy ideig itt lehetek. Aztán majd mennem kell vissza. Mint mindig...

...

Szeretek utazni. Tényleg. Egész életem egy merő rohanás volt eddig, talán az útlevelemet nevezhetném a legszemélyesebb tárgyamnak, valamint a különböző tömegközlekedési eszközök ülései jelentik nekem leginkább az otthont. De azért ez az oda-vissza repülgetés Európa és Amerika között mindig kimerítő volt. Tehát senki se lepődjön meg azon, hogy amint „haza" értem a nagyiékhoz, éppen csak arra sikerült energiát gyűjtenem, hogy pár szót váltsak velük, amit ők megértettek és el is engedtek aludni. Azért azt még hallottam, ahogy a papa zsörtölődik egy sort a kócos (?) hajviseletemen, mire a nagyi nevetve magyaráz valamit, amiből csak pár szót tudtam kivenni. Sorban: „már", „mai", „menő", „kor". Nos, nem szándékoztam túagyalni a beszélgetés folytatását, rólam szólt, de nem kifejezetten érdekelt, tehát levetődtem az ágyamra és aludni készültem. Szép lett volna. Csakhogy ekkor ijesztően magas decibellel indult be az anyuék által nagyiéknak küldött hangszóró, és ordítani kezdett nagyi egyik kedvenc zenéje, az Oasis-tól a... azt hiszem, a Wonderwall volt az, de a következő pillanatban hangosan sípolt egyet a hangfal, én pedig részleges halláskárosulással rohantam le, hogy segítsek a múlt században ragadt nagyszüleimen.

Húsz perc múlva jutottam újra az ágyamig, aztán a lentről halkan felszűrődő Beatles dalokat hallgatva három másodperc alatt álomba merültem.