Érzések Közt {One Direction ff.}

50.rész

Meglepődtem a hevességén, de viszonoztam. Egy pillanat múlva megtámasztotta mellettem a kezét, és fölém tornyosult...🔞
Szapora levegővétellel váltunk el egymástól. Rádőltem Harry mellkasára, ami gyorsan mozgott fel-le. Nem szóltunk semmit, csak próbáltuk kiegyenlíteni a légzésünket.
-Szeretlek Sophie-suttogta, miközben a hátam simogatta.
-Én is téged Harry-mosolyogtam, majd nyomtam egy puszit az arcára.
Visszahajtottam a fejem a mellkasára, majd pár másodpercen belül el is nyomott az álom.
Másnap reggel az ágyon feküdtem, Harry viszont nem volt itt. Felkaptam magamra egy normális ruhát, majd átmentem a fiúkhoz.
-Jó reggelt-mondtam ásítva.
-Sophie, fél kettő!-nevetett Louis.
-Mi van?-kerekedett el a szemem.
Louis nevetve megmutatta a telefonját, amin tényleg fél kettő volt. Mosolyogva megvontam a vállam, majd leültem Harry mellé, aki mosolyogva átkarolta a derekam.
Álmosan a nyakába nyomtam a fejem, amit Harry úgy reagált le, hogy mosolyogva megsimította a hajam.
-Na, csak nem igazam lett?-kérdezte Louis vigyorogva.
-Lehet Tomlinson, lehet-vigyorgott Harry is.
-Mikor jön a gyerek?-kiáltotta Niall.
Erre a kérdésre Harryvel ugyanúgy, ugyanakkor reagáltunk:
-Fogd be Horan-mutattuk fel a középső ujjunkat.
Niall felnevetett, nevetése pedig betöltötte a szobát. Ahogy ezt mindenki meghallotta, nevetni kezdtek. Mosolyogva néztem körbe. Hihetetlen, hogy ilyen fantasztikus emberekkel lehetek. [...]
A fiúkkal még este is beszélgettünk, mikor Harry telefonja csippant egyet. Üzenete érkezett. Semmi közöm nem volt hozzá, de a szemem sarkából láttam, hogy a személy beceneve az, hogy „Baby" és egy szív. Láttam Harryn, hogy értetlenül olvassa a pár soros üzenetet.
Összenéztem Louissal, aki összehúzta a szemöldökét, majd megrázta a fejét. Nem értette, miért néztem így.
-Egy perc és jövök-álltam fel Harry öléből.
Kisétáltam a szobából. Nem sírtam. Csak üresnek éreztem magam. Lementem az udvarra, ahol leültem a padra. Idegesen, két kézzel a hajamba túrtam, majd a tenyerembe temettem az arcom. [...]
Hirtelen kicsapódott az udvarra vezető ajtó, amin Harry lépett ki. Mintha keresett volna valakit. Tudtam, hogy az én vagyok. Felálltam, majd elindultam messzebb. Visszanéztem egy pillanatra; a lábait kapkodva jött utánam. Lehunytam a szemem, majd megtorpantam. Nem menekülhetek el előle. Sem a problémám elől, sem az igazság elől. Megfordultam, és Harryvel találtam szembe magam. Nem szólaltam meg, csak néztem smaragdzöld íriszeibe.

-Sophie.. kérlek had magyarázzam meg-fogta meg a kezem.
Továbbra sem mondtam semmit. Folytatta.
-Tudom, hogy láttad az üzenetet. És a becenevet is.. de esküszöm, nem én voltam. Liam mondta, hogy Emmanal volt a telefonom, és ő állította át. Magamtól soha nem állítanék be neki ilyen becenevet-rázta a fejét.
-Nem érdekel-ráztam én is a fejem.
Harry meglepődött.
-Nem.. nem érdekel?-dadogott.
-Nem. Hiszek neked. Mert szeretlek-mondtam.
-Én.. én is téged-mondta suttogva, majd hozzám hajolt, és megcsókolt.