Érzések Közt {One Direction ff.}

52.rész

*Harry szemszöge*

Emma meglökte Niallt, a fiú pedig Sophie-nak esett. A lány elvesztette az egyensúlyát, és leesett. A fejét beverte a vízibicikli szélébe, majd elnyelte a víz. Döbbenten vártuk, hogy feljön e. De nem jött. Hirtelen hárman is utána ugrottunk; Zayn, Louis és én. Lemerültünk a víz alá, mikor megláttuk. A lány eszméletlenül lebegett, fején egy seb éktelenkedett. Megfogtuk mind a hárman, majd kihúztuk. Kapkodva előszedtem a telefonom, majd kihívtuk a mentőket. [...]
Minden porcikámban remegtem. A kórházban ülve a tenyerembe temetett arccal vártam, hogy mi fog történni. Mellettem Niall a körmét rágta, Zayn az ajtót szuggerálta, Liam és Louis pedig úgy csináltak, ahogy én. Az ujjaim tördeltem, és magamban imádkoztam. Nem élném túl, ha súlyos baja lenne. Hirtelen kinyílt az ajtó, mire a többiek felkapták a fejüket, én pedig felpattantam.
-Bejöhetnek-szólt nekünk az orvos, mire elsőként mentem be.
Sophie a kórházi ágyon volt. Még mindig eszméletlenül feküdt. A kezébe vagy ezer cső volt vezetve, arcán egy lélegeztető maszk volt.
Feszülten álltunk a fiúkkal, és vártuk az orvos szavát.
Pár lassú perc után leültünk, mindannyian a tenyerünkbe temetett arccal. Kizártam a külvilágot, a gondolataimba merültem. [...]
Hirtelen megállt előttem az orvos. Felnéztem rá.
-Nincs pulzusa-suttogta a fejét rázva.
Bennem ekkor összetört minden. Remegni kezdtem, majd a fiúkra néztem. Döbbenten meredtek az orvosra, aki a lányra mutatott. Remegő lábakkal mentem oda. A lány mellkasa már nem mozgott. Nálam itt tört el a mécses. Zokogni kezdtem. Patakokban folyó könnyekkel óvatosan megfogtam a lány törékeny kezét. Hideg volt.
Végigpörögtek előttem az emlékek.
Miattam rengeteget szenvedett. Fájdalmat okoztam neki. Megbántottam. Ezt a csodás lányt tönkretettem. Sírni láttam. Miattam sírt. Nem érdemeltem meg őt.
Homályosan látva a fiúkra néztem. Ők is sírtak.
Lerogytam az ágy mellé, de a kezét el nem engedtem.
Sírtam. Nincs többé Sophie. Csak az emléke. De a szívemben örökké élni fog.
Felálltam, a fiúkhoz léptem. Zokogva néztek rám, mint ahogy én rájuk. Átöleltük egymást. [...]

Bő két óra után abbahagytuk a sírást. Egymás mellett álltunk, és a lányt bámultuk.

A fiúk kimentek, így én maradtam bent egyedül. Odahúztam az ágy mellé egy széket, és leültem.