Ambaldia trónja

5 évvel korábban... (Part 6)

A következő hét hamar eltelt. Rendhagyó volt, számos órám elmaradt, mivel a király és a hercegek fogadására kellett készülnünk. A kertészek a kertet rendezgették, a lovakat a lovászok fényesre csutakolták. A kastély padlója és falai úgy csillogtak, mint eddig soha. A vendégek szobáit már napokkal az érkezésük előtt előkészítették. Az én szobámtól egy emelettel feljebb lesz a szállásuk. Meglestem a gondosan előkészített helységeket. Közben eszembe jutott, milyen szerencsések a hercegek, hogy ők utazhatnak. Ki tudja hány helyen jártak már, mennyi szépet láttak, mennyi helyen készíthettek már elő számukra szobát. Újra elfogott a vágy hogy messzire menjek innen és bejárjam a világot. A napok múlásával azonban ez egyre lehetetlenebbálomnak tűnt. Egyre közelebb kerültem ahhoz a naphoz, amikor majd teljesítsem kell hercegnői kötelességemet és a trónra kell lépjek.

A király érkezésének reggelén a kastély előcsarnoka megtelt sürgő-forgó emberekkel. Az utolsó simításokat végezték. Szakácsok rohangáltak étellel a kezükben. A takarítók a padlót seperték. Két őr egy hosszú szőnyeget gurított le a lépcsőn, ami elgurult egészen a bejárati ajtóig. Ezzel is a tiszteletét fejezi ki az udvar Lokmundia felé.

Az elmúlt héten Ronival megterveztünk néhány programot a hercegeknek. Pár nap alatt nagyjából megbékéltem a ténnyel, hogy pesztrálnunk kell őket. Most már inkább kihívásként tekintek a dologra. Nem fog rajtam kifogni két gyerek.

Nagyjából tizenegykor gördült be a kapun az első hintó. Lovaskatonák követték, majd két újabb hintó. A szüleimmel a kinti lépcső tetején álltunk. A szolgálóink és az őrök is szépen felsorakoztak. A kocsik megálltak a lépcső előtt az úton, egy sorba rendeződve. Az egyik kocsis kinyitotta a középső fogat ajtaját.

- Őfelsége, Herold király, Lokmundia uralkodója.

Már láttam festményt a királyról. Nem sokat változott, csak őszes lett a haja. Ő is magas és erős ember volt, akárcsak az apám, csak épp szakáll nélkül. Az udvar népe fejet hajtott előtte. Egy pár hosszúra nyúlt pillanatig nem szólt, csak körbe kémlelt. Mintha a lovakat és a kocsikat számlálta volna. Végül a mellette álló kocsishoz fordult.

- Hol van a negyedik hintó?

A kocsis arca elfehéredett, kínosan érezhette magát. De ebben a pillanatban egy negyedik hintó is behajtott a kapun, majd mikor közel ért, megállt. Kísérete nem volt, mindössze egy férfi hajtotta a lovakat. A királyt is bejelentő kocsis az újonnan érkezett fogathoz sétált.

- Theodore és Pio herceg, Lokmundia trónörökösei.

Amíg a kilincsért nyúlt, én visszatartottam a lélegzetemet. Kitárta az ajtót, majd bedugta a fejét. Nézett jobbra, nézett balra....

- Felség, a fülke üres. – fordult a királyához.

- Hogy micsoda? – a király is a hintóhoz sietett, ő is belenézett, mintha nem hinne a kocsisnak.

Én is eléggé meglepődtem. A hercegek eltűntek. Megszöktek volna? Vagy rosszabb?

A király a hercegek hintóját hajtó kocsishoz fordult.

- Hol vannak?

- Sajnálom felség, az egyik lóval probléma adódott nem olyan messze innen. Megállítottam a kocsit, ekkor tűnhettek el.

- Maga féleszű! Megmondtam, hogy ügyeljen rájuk!

Ronira sandítottam. Ő is rám nézett, tekintetében őszinte aggodalmat láttam. Én viszont a vigyoromat próbáltam visszafogni. Úgy beszéltek róluk, mintha valamiféle rabok oldottak volna kereket, kapva a lehetőségen. Herold király felénk fordult és nem tudtam eldönteni, hogy menten dührohamot kap, vagy éppen ő is a nevetését próbálja visszatartani.

- Elnézésüket kérem! Reméltem, hogy ilyesmi nem fog előfordulni. De hamar elő fognak kerülni, ebben biztos vagyok.

Pár perc múlva egy lokmundiai és ambaldiai katonákból álló felderítőcsapat indult az ifjú hercegek keresésére. Mi a vendégekkel együtt a kastélyba vonultunk. Miután a két uralkodó kezet fogott és engem is bemutattak Herold királynak, körbe vezették a számukra előkészített hálószobákban, majd miután étellel kínálták, elvonultak a szüleimmel és a kancellárral egy társalgó terembe. Roni épp ekkor lépett be a kastélyba.

- Mi hír a hercegekről? – kérdeztem.

- Még nem ért vissza senki a keresésből. Vajon mi történhetett? Remélem, nem rabolták el őket.

- Ugyan. Maga Herold király sincs megrémülve. A szavaiból ítélve nem ez az első alkalom, hogy a fiai kereket oldanak egy időre.

- Sosem lehetünk biztosak. Megyek, megnézem, hogy segíthetnék a mihamarabbi megtalálásukban.

Roni továbbsietett, magamra hagyva a kastély bejáratánál. Ami engem illet, én inkább kihasználom az időt pihenésre, mielőtt a fiúk előkerülnek.

A kastély mögötti kertbe sétáltam. Csendes volt, végre kiszakadhattam a benti nyüzsgésből. Végig sétáltam egy kikövezett ösvényen, amely átszelte az udvar hatalmas virágoskertjét. A legtöbb a rózsából volt, mivel az anyám kedvenc virága. Apám minden évben újabb és újabb rózsabokrokat ültettet a számára. Általában az étkezőasztalt is rózsacsokor díszíti. Én néha már rosszul vagyok az illatától. De meg kell hagyni, tényleg gyönyörűek. Az út a kert végében lévő, fákkal körülvett tóhoz vezetett. Ahhoz kicsi volt, hogy úszni lehessen benne, de ahhoz elég nagy, hogy néhány hal kényelmesen eléljen benne. A fák ágai kellemes árnyékot nyújtottak a forró napokon, így ha csak időm engedi, ide jövök hűsölni. A tóval szemben lévő padra terveztem leülni egy kicsit, ám alig tettem egy lépést felé, egy hatalmas loccsanás zavart össze. Víz fröccsent a ruhámra, de még az arcomra is. Hátrálni kezdtem, közben pedig az szememből próbáltam kitörölni a vizet. Pislogtam párat, majd körbepillantottam, hogy lássam, mi történt.

A tóból egy kisgyerek pislogott rám, nagy, barna szemekkel.

- Szia! – Az első két foga hiányzott. – Biztos te vagy Rosalinda királyné!

Én még mindig nem tértem magamhoz a sokkból. Hogy került ide? Honnan esett a tóba? Feljebb emeltem a tekintetem. A tó fölé belógó ágakról egy másik hang hallatszott:

- Ej, te műveletlen zsivány! Rosalinda királyné már legalább nyolcvan éves. Ez itt még negyven sincs.