☆sebek a szívben 💚 jongsang☆

☆열다섯☆

- J-Jongho? - nyöszörgött Yeosang, majd köhögött egy párat. - Annyi... Annyira sa-sajnálom...

Az idősebb kinyúlt a másik felé, de túl gyenge volt, úgyhogy visszaejtette a karját a földre.

- Semmi baj, Yeosangie. Minden rendben - mondta Jongho, és megsimította a másik homlokát.

A fiú ezután feltápákoszkodott Yeosang mellől, miközben farkasszemet nézett Eunsang-gal.

- Mondd, Me Eunsang, neked mi a bajod? - kérdezte összeszorított fogakkal. - Hogy merészeled elrabolni Yeosang-ot? Azt hiszed, hogy a tetteid nem maradnak következmények nélkül?

Jongho úgy érezte, bármelyik pillanatban rá tudna ugrani Eunsang-ra, és péppé verné, de tudta, hogy vissza kell fognia magát.

- Hogy őszinte legyek, már vártam rád - jelentette ki Eunsang nem is törődve Jongho előbbi kijelentésével, és közelebb lépett a másikhoz.

- Ó igen? Ennek örülök.

Mindeközben Wooyoung odament Yeosang-hoz, hogy megvizsgálja, mi történhetett vele, Seonghwa hozott neki vizet, San pedig telefonált az apukájával, aki hívott erősítést, és egy mentőt. Úgy tűnt, Eunsang-ot nem érdkli, mi történik körülötte, csakis Jongho-ra koncentrált, úgyhogy mindezt észre sem vette.

- Tudtam, hogy el fogsz jönni, hogy megmentsd a szerelmed - vigyorgott Eunsang. - Tudod, elég nehéz nem észrevenni, hogy mit érzel iránta.

- Jaj, hagyjad már magad - csóválta meg a fejét Jongho. - Nem teljesen mindegy? Inkább arra kéne több figyelmet fordítanod, hogy fogadj egy rendes ügyvédet.

- Ugyan miért? - húzta egy őrült vigyorra a száját Eunsang. - Miután mindőtökkel végeztem, és eltakarítottam a nyomokat, senki sem fogja megtudni, mi történt.

- Komolyan egy kiskéssel akarsz kinyírni minket? - kérdezte Jongho, és ha nem aggódott volna annyira Yeosang-ért, talán még fel is nevetett volna. Felemelte a pisztolyt, és Eunsang-ra fogta. - Nekem jobb van.

Eunsang-nak elkerekedett a szeme. Nem gondolta volna, hogy Jongho-nak van fegyvere. Nem is értette, honnan lehet neki. Bármennyire is magabiztos volt, és szinte semmivel nem lehetett ráijeszteni, azért egy pisztoly csak rémületet keltett benne.

- A-Azt meg h-honnan szerezted? - dadogta.

- Fogd be! - kiáltott rá Jongho, mire ő összerezzent. - Értve vagyok?

Ekkor valaki belökte a pinceajtót, és rendőrök özönlöttek be rajta.

- Kezeket fel! - kiáltotta egyikük, mire Eunsang a földre ejtette a kését.

- Ők... Ők rám támadtak! Azt a fiút is bedrogozták! - hazudta azonnal, hogy mentse magát, de San apukája nem tétovázott: lebilincselte, és kitessékelte a házból.

Jongho visszafordult Yeosang felé. Levette a kabátját, és a másik hátára terítette, majd óvatosan a karjaiba vette a félig eszméletlen fiút. Amilyen gyorsan csak tudott, felment a lépcsőn, és átadta őt a mentősöknek.

- Elkísérem, oké? - fordult Jongho a többiekhez, mire ők bólintottak.

- Majd hívj fel, ha kiderült valami! - szólt utána Wooyoung.

Az út a kórházig rövid volt, Jongho-nak mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Mindvégig, míg a mentősök a helyzetről kérdezgették, a fiú Yeosang mellett ült, és fogta a kezét. Úgy érezte, ha csak egy pillanatra is elengedi, elveszíti. Mire odaértek, Yeosang is már teljesen magához tért, de egy kicsit össze volt zavarodva. Egyszer rátört egy köhögőroham, de amúgy semmi súlyos sérülése nem volt, csak lila foltok, és felhorzsolt bőr, illetve arról panaszkodott, hogy fázik, hányingere van, és hogy fáradt.

A kórházban aztán Jongho-nak le kellett ülnie a váróteremben, míg további vizsgálatokat folytattak Yeosang-on. Olyan negyed óra elteltével végre egy ápoló lépett ki az ajtón, és odament Jongho-hoz.

- Hogy van? - állt fel Jongho.

- Már jobban van, most alszik - válaszolta a férfi. - A drognak már elmúlt a hatása, viszont sajnos van egy rossz hírem: tüdőgyulladása van.

- Oh... - a fiú csak ennyit tudott kinyögni, majd előhalászta a telefonját, és írt egy üzenetet Wooyoung-nak, hogy megkérje, küldje el neki Yeosang szüleinek a telefonszámát.

Mikor megérkezett az SMS a két számmal, megadta őket az ápolónak, aki értesítette Yeosang szüleit. Jongho úgy érezte, még nem áll készen arra, hogy annyi idő után ismét találkozzon velük. Biztos volt benne, hogy haragudtak rá, amiért szó nélkül eltűnt Yeosang életéből, és először a fiúnak akarta elmagyarázni a dolgokat, nem pedig a szüleinek. Miután megbizonyosodott róla, hogy úton vannak, elindult hazafelé. Nem nézett be Yeosang-hoz, mert nem akarta felkelteni, de azért a többieket felhívta, hogy tájékoztassa őket a történtekről.

Hongjoong elmondása szerint mind elmentek Yunho-ékhoz, mivel ők laktak a legközelebb Eunsang-ékhoz, és tűkön ülve várták Jongho hívását - főleg Wooyoung. Mikor meghallották, hogy semmilyen komolyabb sérülése nem lett Yeosang-nak, megnyugodtak, de aztán megtudták, hogy tüdőgyulladása van, és ezen egy kicsit elszomorodtak. Ezután megbeszélték, hogy minden nap elmennek meglátogatni, majd letették a telefont. Hongjoong és Mingi mentek haza először, akiket elfuvarozott az idősebb anyukája, ugyanis egy irányban laktak. Wooyoung egész éjjelre maradni akart, de Seonghwa kirángatta a házból, és "hazazavarta", mondván, mindannyiuknak hosszú napja volt, és úgy ahogy rá, ugyanúgy Yunho-ra is ráfér a pihenés, tehát jobb lenne, ha nem akaszkodna rá. Természetesen ő maga is hazament.

- Megleszel egyedül? - kérdezte San-t az apukája, akinek bent kellett maradnia az őrsön éjszakára, és felhívta a fiút, hogy értesítse erről.

- Persze! Már felnőtt vagyok, emlékszel? - nyugtatta a fia magabiztosan, de mikor letette, felsóhajtott.

- Nem akarsz egyedül otthon lenni, ugye? - kérdezte Yunho, mire San elhúzta a száját, és megrázta a fejét.

- Sose tudok rendesen aludni, ha ilyen van - vallotta be.

- Akkor maradj itt - mosolygott a magasabb.

San felkapta a fejét, és csodálkozva nézett a másikra.

- Mi? De nem akarok zavarni! - mondta.

- Nem zavarsz - állt fel Yunho, majd az ágya alól előhúzott egy matracot. - Egy pillanat az egész, látod? Elférsz.

- Tényleg maradhatok? - kérdezte San felcsillanó szemekkel.

- Aham - nevetett Yunho.

- Köszönöm! - pattant fel San, és megölelte a másikat.