Fakó királyok

Prológus

A férfi szürke szemében úgy vöröslöttek az égő házak lángjai, akár a pallos acéljára fröccsent friss vér.

Diotyr komótos léptekkel ért a kihalt falu határába. Tekintetét végigfuttatta a faházak máglyáin és a sárba kásásodott holttesteken. Ugyan ő szította fel a falusiakban a haragot egymás iránt, az összecsapás kíméletlensége mégis meglepte. Talán itt akadt volna néhány valamirevaló harcos, akinek még hasznát vehette volna.

Lemondóan fújtatott egyet, majd nekiindult a romoknak. Ridegen lépett át az útjában heverő hullákon, de belül élvezte azt a felháborodott, mély csendet, amelyben még tompán visszhangzott az egykori élet halk neszeinek hiánya. Némán hallgatta a pattogó szikrákat, a súlyától megroppanó fűszálakat és a köpenye alatt mormogó szarkát, közben célt nem tévesztve ballagott fel a domboldalon.

A hajnal hidege kemény tömbbé fagyasztotta össze a vérből és testekből keveredett sarat. A feltámadó jeges szél elől még ő maga is a fejébe húzta menet közben a csuklyáját, a szakállába és a szőrmepalástja szálai közé dermedt a hó. Egy pillanatra megállt, amikor az egyik lángoló kunyhó maradványai a lába elé estek. A hangzavartól a kalitkában lévő állat szárnyai megrebbentek, amitől úgy tűnt, mintha a szikrákat az verte volna fel. A gondolatra az isten arcán halvány derű látszott, majd a törmeléket kikerülve tovább folytatta az útját a füstfüggönyön át.

Nemsokára elérte a domb tetejét, ám mielőtt teljesen felért volna, megtorpant. Egy csapatnyi hulla között egy sudár, női alak álldogált. A tetemeknek már nekiestek a szarkák, és úgy tűnt, hogy őket figyelte lenyűgözve a teremtmény. Madárszárnyakhoz hasonló fejfedőt viselt. Diotyr jól ismerte a darabot, hiszen az apja hosszú időn át dicsekedett vele az összes többi istennek, és végül közösen Darbumnirnak nevezték el a halálmondók vakságát okozó szerkezetet. A fejfedő alól alig egy ujjnyira láthattak ki a viselői, és akkor is csak a földet szemlélhették. A szárnyakat szorosan a fejük köré szorították, hogy csakis egy hozzá hasonló gardunrii vehesse le róluk.

Diotyr alaposan végigmérte a nőt, majd megunva a látványt és a fojtogató füstszagot kiemelkedett a domboldal takarásából. Amint megvetette erős lábait a tetőn, a szarkák hangos csapkodással elszálltak, és nemsokára csak fekete foszlányok látszottak a szürke égbolton. A nő tátott szájjal nézett utánuk, habár nem láthatta őket. Néhány kósza pillanat után a férfi irányába fordult, és sötét, zsákszerű ruhájába markolt, amely alaktalanul lógott a testén.

‒ Mit akarsz, Vaslábú? ‒ A teremtmény hangja két színen zengett, és mindkettő olyan kellemes volt, mint Északon a tavasz.

‒ Még így is felismersz, halálmondó?

‒ Csak te lehetsz itt egy mészárlás után.

A férfi szőke szakálla alatt széles vigyor terült el, és közben megengedően széttárta hatalmas karjait.

‒ Te és a testvéreid sem panaszkodhattok. Egy alkalmat sem hagytok ki, amikor szarkákat lehet lesni, remélve, hogy a szívetekre leltek...

‒ Miért tetted? ‒ szegezte neki a kérdést szinte közbevágva.

Nem válaszolva közeledett a gardunrii a nő felé. Mindig ekkor volt képes elhinni igazán, hogy a halálmondók valóban nem látnak. Hiába dicsekedett az apja olyan hosszú időn át és hiába tudta, mire való a Darbumnir, szembesülni vele teljesen más volt. Lenyűgözte, már-már költőinek vélte, ahogy a halálmondó a benne ragadt emlékek miatt még mindig úgy cselekedett, mintha látna.

A gardunrii erősen megragadta a fejfedőt a két hátracsapott szárnynál, és levette a nő fejéről. Lassan emelkedtek fel a pillái, ugyan már félhomály uralkodott, de még ez is zavarta. Felhomálylott a piszkos jég színű írisze.