not shy, not me | kth

1

Lotti

Az őszi kellemesnek már nem éppen nevezhető szellő úgy csapott le a parkra, ahol éppen tartózkodtam, hogy a kisasztalon heverő füzetem lapjai teljesen megőrültek. Az ajkamat harapdálva próbáltam lesimítani őket, hogy véletlenül se gyűrődjenek meg, azonban már sajnos így is szamárfüles lett néhány oldalam, amit csalódottan vettem tudomásul.

Tudtam, hogy lassan sötétedik és a szél sem éppen kedvező, ahhoz, hogy rajzoljak, de sajnos csak a késő délutáni órákban a szabad levegőn volt elég ihletem, ahhoz, hogy egy újabb kreálmányhoz lássak. Ilyen a művészek élete, szoktam gondolni, hiába nem tartottam magamat, annak.

Összébb húztam magamon a széldzsekimet, ami bár látott már szebb napokat, szerettem az ilyen kiruccanásokra magamra kapni, mert a hétköznapokon hordott kabátjaim jóval csinosabbak és kényelmetlenek voltak. Nekem pedig, ahhoz, hogy alkotni tudjak komfortra volt szükségem. Így a kedvenc pöttyös melegítőmbe és levendula lila pulcsimra húztam rá a mustársárga kabátot, ennek tetejében pedig egy fehér kendőt is kötöttem a nyakamba, mivel azért beteg sem szerettem volna lenni. Még szerencse, hogy Szöulban az ilyesfajta öltözködésért senki nem nézett meg különösebben. Láttam már ennél cifrább kombókat is, így nyugodtan ücsörögtem a délutáni órákban még mindig zsúfolt parkban.

Bal kezemmel felkönyököltem a kőasztalra, és lazán beleejtettem az arcomat tenyerembe, hogy onnan bambuljak el kicsit. A kisimított lapjaimon már ott pihent egy félig megrajzolt, egyelőre vázlatszerű női hosszú overáll, aminek a fazonjával a legkevésbé sem voltam elégedett, színeket pedig még el sem tudtam képzelni hozzá. Az pedig, hogy milyen anyag illene hozzá? Na, az volt a nehezebb kérdés...

Próbáltam ihletet gyűjteni a várost egyre inkább beszínező naplementéből, a gyerekek vidám játékából vagy úgy szinte bármiből. De egyszerűen semmit nem éreztem. És ez baj volt, mivel jövő hónapra egy mintadarabot kell bemutatnom az egyik legfontosabb órámon!

A telefonom csörgése szerencsére megmentett mielőtt mélyebben elmerenghettem volna, így egy kisebb sóhaj után, meg sem nézve a hívóazonosítót emeltem fülemhez a készüléket.

- Halló? – szóltam bele ösztönösen magyarul, mert bár már június óta – azaz öt hónapja – a koreai fővárosban éltem, néha ösztönösen anyanyelvemen szólaltam meg akaratlanul is.

- Ugye tudod, hogyha valaki más hívott volna, már kinyomja, erre? – legjobb barátnőm, Sohyun már koreaiul válaszolt nekem vissza, mire észbe kapva elnevettem magam. Még szerencse, hogy a lány folyékonyan beszél magyarul – mivelhogy több mint tíz évig élt szülőországomban – így nem zavarta, ha néha magyarul beszéltem hozzá.

- Jó, sajnálom, elfeledkeztem magamról. – váltottam én is nyelvet azonnal, habár néha még gondolkodnom kellett mit és, hogyan mondok. Öt hónap alatt már sikerült, annyira megtanulnom a nyelvet, hogy elboldoguljak és Sohyunnak köszönhetően nem érkeztem ide úgy, hogy teljesen hülye vagyok hozzá, szóval egyre inkább belejöttem. Csak a koreai piszok nehéz nyelv, így nyilván folyékonyan még nem beszélek ennyi idő után.

- Sejtettem, de lassan haza kéne jönnöd, nem gondolod? – tette fel a lány az újabb kérdést. Egy másodpercre eltartottam a telefont az arcomtól, hogy meglessem hány óra van, és bizony igazat kellett neki adjak. Hét óra már rég elmúlt, és bár nem vagyok semmiféle időhöz kötve, ilyen korra mindig hazamegyek, hogy Sohyun ne idegeskedjen.

Nem éppen a tájékozódási képességeimről vagyok híres, hiszen otthon, Debrecenben – ami negyed akkora vagy kisebb, mint Szöul – is állandóan eltévedtem, annak dacára, hogy szó szerint születésem óta ott éltem. Így nem csoda, hogy Sohyun mindenhová kísérgetett, és jött értem, mert simán kinézte belőlem – és én is magamból – hogy úgy eltévedek, hogy elnyel a város.