A titokzatos katona /Jenlisa ff./ BEFEJEZETT

12 fejezet

*Jennie szemszöge*

Odamentem Roséhoz és megöleltem.
-Nem akarom, hogy bajotok essen, de ha segíteni akartok... Akkor csináljuk együtt. Mondtam neki.
-Ezt már szeretem ölelt meg minket Jisoo is.
Egy darabig így voltunk majd Rosé megszólalt.
-Értem én, hogy ennyire szerettek engem de suliba is kéne menni és már hat óra van.
-Az ego magas. Nevettem el magam.
-Dehogy is inkább cuki. Mondta Jisoo és homlokon puszilta Rosé-t.
-Haha esküszöm olyan mintha ti lennétek a szüleim. Kuncogtam.
-Jisoo apaaa adj nekem egy szelet kenyeret. Nem bírtam tovább ki tört belőlem a nevetés úgy ahogy belőlük is.
-Miért pont én? Kérdezte értetlenül.
-Nézz magadra. Hagytam abba a nevetést.
-Igen és?
-Lenge fiús póló, fiús melegítő, szóval szia apa. Elkezdtem megint nevetni.
-Nekem tetszik. Mondta Rosé majd át ölelte Jisoo-t aki a pulton támaszkodott.
-Na együnk.

*****

A suliba érve nem beszéltünk a tegnapi dolgokról, inkább nevettünk de most sokat.
Boldog akartam lenni, ha csak egy percre is.... De sikerült és nem csak egy percre....
A szerelem vicces.... Őket nézve...
De vajon én is így fogok ki nézni majd? Én is...én is lehetek ilyen boldog mint Rosé..?
Akarom! Ki akarom próbálni, aztán csalódni és boldog lenni újra.

****

A suliból ki érve az erdő mellett mentünk el... Még mi sem tudjuk miért, nappal nem olyan félelmetes. Csak úgy jött magától Jisoonak dobtam a táskám és megindultam az erdőbe, azt kiabálva, hogy:
-SZABADSÁG!
Jisooék csak kuncogtak és utánam indultak szaladni kézen fogva.
Sose hittem, hogy tudok ilyen gyorsan futni azt, hogy ilyen gyorsan megy el mellettem minden ahogy fújja a hajamat a szél és a levakarhatatlan mosoly az arcomon. Boldognak éreztem magam, hogy megtehetem ezt.
Egy mezőre értem, ami telis tele volt virágokkal...
Amiről eszembe jutott egy mondat...
-A színes élővilág.
-Jennie! Kiabált utánam Rosé mire én mosolyogva oda fordultam.