not shy, not me | kth

2

Lotti

Hétvége révén kivételesen nem a közeli parkban mulattam az időmet – pedig az overállra ráfért volna még egy pár terv – hanem a szokásos hétvégi nagytakarítást végeztem, hiszen ismerve legjobb barátnőmet, ő sose csinálta volna meg, hiába nem lakunk éppen nagy lakásban. Így minden szombat délelőttömet beáldoztam erre, hogy rendet teremtsek és elvégezzem a nagytakarítást.

Bekapcsoltam az egyik zenei csatornát a tévén és háttérzajnak tökéletes volt a portörléshez, fürdőszobatakarításhoz és hasonlókhoz. Reménykedtem benne, hogy mihamarabb sikerül ezeket letudnom, mert azért szerettem volna még délután elugrani egy méteráru boltba, hogy vegyek néhány újabb anyagmintát, mert természetesen nem hagyott nyugodni a készülőben lévő ruhadarabom.

Már éppen végeztem a konyha felmosásával, amikor a telefonomon beállított alapértelmezett csengőhang elég erőteljesen kezdte tudtomra adni, hogy valaki hív. A szemöldökömet ráncolva tettem félre a takarítóeszközeimet, hogy a pultról felkapva meglessem, ki keres most.

- Halló? – szóltam bele a készülékbe kivételesen koreaiul, mivel láttam, hogy a hívásazonosító titkos, de szöuli a körzetszám.

- Lotti? Sohyun vagyok! – köszönt bele legjobb barátnőm, amitől csak mégjobban meglepődtem. – Szükségem van a segítségedre!

- Mi? Miért nem a saját telódról hívsz? Egyáltalán ez kinek a száma? – árasztottam el kérdésekkel, ahogyan azt egyébként rendszeresen szoktam.

- Aejin, a főnököm adta kölcsön a telefonját és pont ezért hívlak. – hadarta nekem pedig nagyon kellett koncentrálnom, hogy jól fordítsak mindent, mert a felét nem is értettem a mondandójának. – Jó, mondom magyarul, mert most SOS kellesz!

- Megtisztelsz. – váltottam nyelvet megkönnyebbülve, hogy nem kell értelmeznem és fordítanom is egyszerre. – Mit hagytál el?

- Ez sértő, hogy egyből erre gondolsz! – fújtatott, de én csak nevettem, mert ezzel tényleg elárulta magát, hogy elhagyott valamit. – Oké, kora reggel az ügynökség irodájában felejtettem a telefonomat a töltőjén... - kezdett bele, amikor a háttérben valaki elég hangosan elkiáltotta magát, de, annyira, hogy még én is tisztán értettem minden szavát.

- Hol a csodában van Kim Taehyung? – egy ideges férfinek ítéltem a hang tulajdonosát és szinte láttam magam előtt, ahogy Sohyun elhúzza a száját.

- Jó, helyzet van, szóval gyorsan elhadarom, mi kell... - terelte vissza magára a figyelmem kizökkentett barátnőm, én pedig bólintottam párat habár ő ezt nem láthatta. – A telefonom, igen ott van, de nem ez a legfontosabb. Ott maradt az egyik nagyobb csomag ecsetkészlet, ami nélkül félig most áll a fotózás. Viszont! – állt meg egy tizedmásodpercre a beszédben. – El vagyunk úszva a munkába, Taehyung nincs itt, Jungkook és Jimin leléptek ebédelni szóval káosz van, és senki nem tudja idehozni az ecseteket, ami nagy baj, mert ha egy órán belül nem lesz meg, az egész sminkescsapatot kirúgják...

- Szóval, ha jól értelmezem, nekem kellene elmennem érte? – sóhajtottam fel nagyjából összerakva magamban a hallottakat. Éreztem, hogy egyből összeszorul a gyomrom és máris izzad a tenyerem.

- Nagyon kérlek, ez tényleg fontos! – már szinte sírt Sohyun, így meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondok neki. – Viszont semmiképpen se szállj metróra, mert azzal alapból fél óra mire odaérsz, így esélytelen, hogy ideérj időben. Fogj egy taxit, menj a Bighit épületéhez. A recepción mondd meg Juseonak, hogy a fotózásról küldtek az itt maradt kellékekért, ő majd elnavigál, ahová kell menned. Ha belépsz az irodába, egy nagy fekete asztal lesz a szemközti falhoz tolva, ott lesz egy nagy fehér csomagolásban az ecsetkészlet és egyébként a telefonom is, de azt megismered, igaz?