Para Bellum

Kolima

Timur maga mögött hagyta az Ingyigirka folyót, aztán továbbment a Kolima folyó felé. Az úton a folyó felé tűlevelű erdőn kellett átmotoroznia, tehát még jó, hogy egy cross motort tulajdonított el. Néhány tisztáson fa épületek álltak, amiken erőteljesen látszott az idő vas foga. Munkatábor maradványai voltak. A Kolima - alföld nevét a gulágok tették ismertté. Az erdőben nem lehetett mást hallani, csak a madarak csivitelését és a szarvasok bandukolását. Néha - néha farkasüvöltést is halott. Egy tisztás közelében megállt pihenni és ebédelni. Már nem lehetett messze a folyótól és  elhatározta, hogy kivételesen benéz egy kisvárosba. A fiú is szeretett volna végre rendes ágyban aludni miközben arra vár, hogy mikor ugrik rá valami. Két szarvas csorda ment el előtte. Az egyik teljesen átlagos csorda volt, úgy néztek ki mint ahogy az elvárható volt egy  szarvastól, ám a másik csorda máshogy festett. Azoknak a szarvasoknak foltokban hiányzott a szőrük és ahol nem volt, ott valami nyák borította a bőrüket. Volt amelyiknek nem volt füle, volt olyan is, hogy az egyiknek volt még egy vagy kettő plusz kis lábcsökevénye, de látott egy olyan szarvasbikát a fiatal férfi, amelyiknek két feje volt. Érdekesnek találta Timur azt, hogy ilyen szintű mutáció után még mindig életben vannak ezek az állatok, ráadásul borjaik is voltak. Határozottan nem látszottak egészségesnek, de nem is néztek úgy ki, mintha fájdalmaik lennének. Azt is érdekesnek tartotta, hogy az egészséges csorda hogy elkerülte a mutáns csordát. Az egészséges állatok nem keveredtek a betegekkel, legalábbis a szarvasok nem. Ahogy elhaladtak előtte a fertőzött egyedek, úgy kezdett el kattogni a sugárzásmérője is. Bár groteszk látvány volt, de Timur mégis csak ámult azon, hogy milyen alkalmazkodó képessége van a természetnek. Az élet mindig utat tör magának. Előhúzta a térképét, aztán kijelölte az egyik kisvárost, Keperveyemet. Ott fog megszállni. A biztonság kedvéért bejelölte Aniuiskot is, hogy ha minden kötél szakad, akkor az a B terv. Megtisztította fegyvereit, ellenőrizte a tartalék tárak számát, a maradék víz- és ételkészletét, aztán összecuccolt és felkerekedett.
A fiatal férfi átkelése a Kolima folyón zökkenőmentes volt. Bőven látott a normálisnál nagyobbra nőtt halakat is, de szerencsére egyik sem kísérelte meg felborítani a csónakot. Partot érve kikötötte a csónakot, aztán egyenesen Keperveyem felé tartott. Gyalog folytatta az útját a sűrű erdőben, mivel az elcsaklizott motort hátra kellett hagynia mielőtt átevezte volna a folyót. A nap már lebukott a horizont mögé, de Timur még mindig nem érte el a kisvárost. Szerencsére már nem volt tőle túl messzire, de jócskán kellett még gyalogolnia. Ahogy besötétedett, bekapcsolta a lámpáját, ami az AK csöve alá volt felerősítve, de a biztonság kedvéért a fejlámpáját is feltette, sohasem lehet tudni, hogy mikor kell használatba vennie. Baglyok huhogása és tücskök ciripelése szelte át az éjszakai erdő sötétjét, a hold és a csillagok pedig fényükkel mutattak utat a fiúnak, melyek sokkal fényesebben ragyogtak távol a bűzlő városoktól. Szokatlan volt Timur számára az, hogy eddig egy ragadozót sem hallott. Se egy farkas, se egy medve. Nagyon furcsállta a dolgot, és naívan arra gondolt, hogy talán bonyodalom nélkül eljuthat a kisvárosig. Ahogy erre gondolt, abban a pillanatban megzörrent az avar nem messze tőle. Arra fordította a fegyverét - és ez által a lámpáját - amerről a zaj jött. Semmi. Bekapcsolta a fejlámpáját is, és menten forgolódni kezdett. Tarkóján a szőr égnek állt, minden idegszála ugrásra kész állapotban várta, hogy vajon mi fog történni. Egy hang azt súgta neki, hogy veszély, minél messzebb megy ettől az erdőtől, annál jobb. Azonban nem meghazudtolva kíváncsi természetét, maradt, és inkább a zaj forrása után kutatott. Az avar újra megzörrent, ezuttal hangosabban is, és egy kis szürke foltot látott elrohanni a lába között a földön. Csak egy patkány volt. Erre persze kinevette saját magát, hogy hogy berezelt egy patkánytól. Ettől kissé felengedett, de még mindig zavarta valami, bár nem tudta volna megmondani mi volt az. Megfordult. A látványtól ami elétárult, legszívesebben futás közben vizelte volna össze magát. Egy majdnem vele egymagas százlábú állt vele szemben. Csáprágója borotvaélesnek tűnt, lábai kapálóztak, csápjai az csillagos ég felé meredtek, hatalmas szemei pedig falánk módon figyelte a férfi minden mozdulatát. Nagyjából úgy érezhette magát Timur, mint amikor a zebrában tudatosul az oroszlánok jelenléte. Enyhén szólva is elég kellemetlen érzés volt vadászból prédává válni. A férfi szinte megérezte, hogy mikor készül támadni a hatalmasra nőtt ízeltlábú, és szerencséjére előbb ugrott félre mint ahogy a ragadozó lesújtott. Futni kezdett. Úgy gondolta, hogy értelmetlen lenne most pazarolnia a lőszert, mert valószínűleg erős páncélként funkcionál megkeményedett kitinváza. A rovar üldözőbe vette a fiatal férfit. Timur egyre csak azon gondolkodott, hogy mit tudhat a százlábúakról, de nem jutott semmi az eszébe. Lázasan kutatott emlékei között, biztosan összefuthatott valamikor ezekkel a furcsa élőlényekkel. Aztán szinte varázsütésre kipattant az isteni szikra, és homályosan felrémlett előtte egy biológia óra gimis korából. Egy természetfilmet néztek az akkori tanárnővel, amiben mérges rovarok voltak. Ott látta először, hogy hogyan is vadászik egy százlábú. A mérge az áldozata élettani funkcióit állítja le. Habár a génmodifikációi segítségével idegmérget is túlélt a fiú, de nem akarta megkockáztatni azt, hogy esetleg egy százlábú mérge miatt kelljen alulról szagolnia az ibolyát. Úgy szaladt, ahogy csak a lába bírta. Többször is átesett egy-egy kidőlt fatörzsön, bokrokat ugrott át, tüskés rengetegen szaladt keresztül, de a rovar nem akart lemondani a vacsorájáról, és még mindig üldözte Timurt. Miközben teljes erejéből szaladt előre, a távolban fényeket látott ahogy ritkulni kezdtek a fák. Mindjárt odaér. Bár kezdte elérni tűrőképessége határát, de minden tartalék energiáját összeszedve és bevetve gyorsított a sprintjén. Fokozatosan kezdte elhagyni magamögött az ízeltlábút, aztán legközelebb csak a kisváros szélén állt meg pihenni. Fújtatott, szuszogott, lihegett annak érdekében, hogy elég oxigén jusson meggyötört tüdejébe, majd miután lenyugodott, bement a városba szállást keresni magának. Késő este volt, habár lehet az éjszaka pontosabb lenne. Betért az első motelbe amit meglátott. Szerencse, hogy volt nála egy kisebb táska, mivel így a gépkarabélyát és a géppuskáját is elrejthette a kíváncsi tekintetek elől. A portás bizalmatlanul méregette az egyenruhás, jól megpakolt férfit.
– Fegyvere van? – kérdezte az idősebb férfi. Akár Timur nagypapája is lehetett volna.
– Nincs – felelte pókerarccal a fiatalabb. Az öreg halványan elmosolyodott.
– Rendben. Ez esetben a hetes szoba az Öné. Étellel sajnos ilyen későn nem szolgálhatunk. Ezerhétszáz rubel lesz.
– Tessék – adta oda a pénzt Timur, cserébe pedig megkapta a szoba kulcsát.
– Jó éjszakát kívánok – mondta kedvesen az idős férfi.
– Köszönöm, Önnek is – válaszolta egy fáradt mosoly kíséretében, aztán pedig egyenesen a kivett szoba felé battyogott. A szobába belépve rögtön be is zárta az ajtót, aztán gondosan letette mindkét táskáját. Egy hosszúra nyúlt tisztálkodás és vacsora után végre aludhatott a megfáradt fiatal férfi. Mély, álomtalan álomba zuhant.

Reggel időben kelt fel. Mivel nem volt nála civil ruha, ezért a zubbonyát a szálláson hagyta, és egy élelmiszerüzletbe ment. Tartós élelmiszert vett és rengeteg vizet. Aztán egy drogériát és patikát is meglátogatott, megfelelő tisztálkodási szereket és gyógyszereket, elsősegélynyújtáshoz elengedhetetlen eszközöket véve. A szállásra visszaérve számba vette készleteit, mindent elrendezett, aztán kijelentkezett. A málhájával ült be egy bárba, hogy némi információt gyűjthessen. A pulthoz ült és egy korsó sört kért. A helyiek rögtön kiszúrták az idegent, főleg mert egyenruhában volt. Egy középkorú férfi mellételepedett. Kíváncsiak voltak rá, de más nem merte megszólítani, ez a férfi volt a legbátrabb.
– Mi járatban errefelé? A te fajtád nem szokott erre mászkálni, főleg nem egyedül – kérdezte enyhe ellenszenvvel a helyi férfi.
– Az én fajtám? – fordult felé értetlenül Timur.
– Igen. Katona vagy vagy nem? A párt egyik ölebe. Vagy tán nem így van, elvtárs? – kérdezte gúnyosan.
– Valóban katona vagyok, de hogy öleb? Azt nem hiszem.
– Szóval miért vagy itt?
– Felderítő vagyok – válaszolta Timur. Próbált valami logikusat mondani, nem árulhatta el valódi célját. Az is lehet, hogy ez a megvetés pusztán színjáték. Óvatosnak kell lennie. A felderítő szó hallatán a legtöbben felhördültek.
– Hogy felderítő? Mit akarsz itt kém?! Azért vagy itt, hogy jól beköphess a főnökeidnek, és aztán lemészárolhassatok itt mindenkit!? – ugrott fel a másik férfi. Félt és dühös volt, de Timur is kezdett ideges lenni. Ha most a helyiek meglincselik...
– A zónákat derítem fel, és az ott élő mutánsokat – az idősebb erre kissé nyugodtabb lett, de nem győzte meg a fiú – Ha annyira akarja tudni, kaptunk egy fülest, hogy Anadirtól északra van egy eddig felderítetlen zóna, azt kell ellenőriznem – folytatta a fiú.
– Hogy hogy egyedül?
– Mert így gyorsabban és észrevétlenül haladhatok, és mert nem vagyok a kedvencük – válaszolta pimaszul Timur. A másik férfi rövid töprengés után visszaült.
– Sergej vagyok – mutatkozott be kezét nyújtva a helyi.
– Ruslan – hazudta Timur, megrázva Sergej kezét.
– Na és volt már ideje körülnézni nálunk? – érdeklődött a férfi.
– Nem igazán. Tegnap este érkeztem és ma már tovább is kell álljak.
– Hé, Serjozsa! Hallottad, hogy már annyira ramaty állapotban van a tartály, hogy nem lehet javítani? – kiabálta oda Sergejnek egy másik helyi férfi.
– Nem mondod, Vanya! Akkor a városnak nincs már sok hátra.
– Miről van szó? – kíváncsiskodott Timur. Ivan már enyhén ittas állapotban volt, ezért nagy lendülettel huppant le a fiú mellé, és készségesen beszélni kezdett.
– Hát tudod fiacskám, az úgy volt, hogy körülbelül húsz évvel ezelőtt felborult egy veszélyes anyagot szállító jármű nem messze a várostól, és valamilyen oknál fogva nem lett eltakarítva. Húsz éve javítgatjuk a tartályt, hogy ne engedhesse ki a mérgét, de minden hiába, már nem lehet többet megjavítani. És ez tudod mit jelent? Na, várj csak, elárulom. A városnak befellegzik. Ezeknek az anyagoknak még a gőze is mérgező, szóval kampec, és innentől kezdve sohasem lehet tudni, hogy mikor következik be a dolog – ismertette Ivan bizalmasan a helyzetet Timurral, a végén pedig csuklott egyet. A fiatal férfi ellenőrizte, hogy kéznél van-e a gázálarca.
Még egy keveset csevegett a helyiekkel, amikor kiáltást hallottak kintről. Először csak egyet, aztán másodpercek elteltével egyre többet. Timur abban a pillanatban felvette a gázmaszkot, aztán a cuccait felkapva a többi férfivel az utcára sietett. A látvány ami eléjük tárult vérfagyasztó volt. Sűrű, átláthatatlan fehér köd zúdult a városra. Bekövetkezett amitől féltek, kilyukadt a tartály. Csecsemőket magukhoz szorító nők, idősek, gyerekek és férfiak futottak a mérgező köd elől, akit pedig utolért a halál felhője, az a fájdalomtól ordítva rogyott össze, ahogy végigmarta a mérgező gőz a légcsövét és bejutott a tüdejébe. A torkukat szorongatták amikor nem kaptak levegőt, de aztán vért köhögtek fel, még az orrukból is vér folyt, ahogy gyakorlatilag a saját vérükben fulladtak meg. Borzalmas látvány volt, ezért nem tudta rávenni magát Timur, hogy a segítségükre siessen. Ez az a szituáció volt, amikor mindenki a saját bőrét mentette. Hiába volt rajta a gázálarca, nem mert besétálni a ködbe. Akit utolért a gőz, annak már így is mindegy volt. Futás közben egyre csak azon tanakodott, hogy az utóbbi időben nem hozott mást, csak halált. Folyamatosan követte, akár az árnyéka. Először a faluja, Abrashino, aztán Novoszibirszk és a mutánsok, most pedig Keperveyem. Rengeteg áldozat, és ezekhez még nem számolta hozzá azokat, akiknek ő vette el az életét. A fiatal férfit leverte a víz, szemét csípték a könnyei a gondolattól, hogy miatta veszett oda annyi ember. Mély levegőket vett, a légzésére figyelt hogy megtudjon nyugodni. Melankólikus hangulatban ment tovább.