Needed Me /Jikook ff./

27. rész

Jimin szemszöge.

Amint becsukom magam mögött a kórterem ajtaját, már keresem is a szemeimmel a legjobb barátomat, aki alig pár méterre a szobában lévő egyetlen ágy szélén üldögél. 

- Hoseok! - hangomra azonnal felkapja a fejét, én pedig úgy indulok felé, mintha puskából lőttek volna ki. Szabályosan belecsapodók a karjai közé, és úgy ölelem, mintha csak most hinném el, hogy tényleg rendben van. Hogy egyáltalán él. Amikor Yoongi utalt a tettesekre, tudtam, hogy Kwon áll az egész mögött, így biztos voltam benne, hogy nem alaptalan az aggodalmam a barátom állapotát illetően. Bár a kérdések a szőke hajú érkezése óta tornádóként tomboltak a fejemben, ebben a pillantban csak Hoseok számított. 

Olyannyira elvakított a megkönnyebbülés, hogy csak fájdalmas jajdulása emlékeztet rá, hogy talán nem kellene megfojtanam az ölelésemmel. 

- Ne haragudj. - szabadkozom azonnal kínosan elvigyorodva, ahogy kicsit távolabb tolom magamtól Őt a vállainál fogva. Megvizsgálom a külsejét, de az arcán lévő csúnya foltokat, és a felszakadt száját és szemét leszámítva minden más sérülését fedi a ruhája. 

- Semmi gond. - mosolyog rám Hoseok szeretteljesen, de az alsó ajkán éktelenkedő sebe miatt belesziszent a kedves gesztusba. Lehuppanok mellé az ágyra és kezeim közé fogom az Ő két mancsát, miközben várakozóan vizslatom. 

- Mi történt? Yoongi azt mondta Kwon volt. 

- Ő volt. - bólint Hoseok szájhúzva. 

- De hogyan? Mikor és miért? - záporoznak a kérdéseim, pedig tudom hogy nem kellene most Hoseokot terhelnem. De annyira váratlan ez a húzása, hogy egyszerűen nem értem miért tette. Engem akar, és nem is járt le a határidőm még, szóval nem értem mi oka lehetett erre. Pláne Hoseokkal....

- Eljött a kávézóhoz, kihívatott és a parkolóban rám szabadította a vadállatait. 

Szemeimbe azonnal könnyek gyűlnek, ahogy elképzelem, hogyan bánthatták Őt. Vannak emlékeim, mert Kwon velem is megtette ezt, a szívem pedig összefacsarodik a gondolattól, hogy mit élt át és főképpen, hogy ez mind miattam történt meg. 

- Istenem, nehogy sírj nekem! - simít az arcomra Hoseok. - Nem a te hibád, ne is gondolj erre! - mintha csak a gondolataimban olvasna, úgy mondja a megnyugtatását, pedig nagyon is tudom, hogy az én saram ez. Ez egy hitetlen kis nevetésre is késztet, míg ujjaimmal a hajamba túrok, hogy meg is tépjem kicsit a tincseim. 

- Miért csinálta? - kérdezem meg halkan. 

- Nem mondott semmi konkrétat. Azt ismételgette, hogy most már tudni fogja hol a helye. De nem is értettem, mert Te semmit nem csináltál, nem? 

Megrázom a fejem és lassan felvezetem a barátom arcára a tekintetem. Éppen kérdeznék még a történtekkel kapcsolatban, hogy kicsit jobban átlássam mi is lehetett Kwonnál a kiinditó pont, amikor kintről hangos, érthetetlen kiabalás szűrődik be. Azonnal felpattanok és az ajtó felé sietek, miután gyors odavágom Hoseoknak, hogy maradjon, mindjárt jövők. Amint kilépek az ajtón, megpillantok egy nővért, aki az egyik szemben lévő várakozó széken ülő Yoongit vizsgálja, míg nem messze egy biztonsági őr beszél egy orvossal, utóbbi pedig elég idegesnek és zavartnak tűnik. Szemeim viszont hiába járnak a folyosón jobbra és balra, Jungkookot nem pillantom meg, ez pedig nagyon is aggaszt. 

- Yoongi, hol van Jungkook? Mi a franc történt itt? - lépek oda a szőkéhez, aki ahogy észlel engem, kedvesen meg is köszöni a nővérnek a segítégét, aki ezután magunkra is hagy. 

- Jeon nem bírt magával, így kidobták innen. - avat be, míg az ájkához ér, amiből a kezelés ellenére lassan csordogál a vége. 

- Mégis miért?