𝐊𝐨̈𝐝𝐝𝐞́ 𝐯𝐚́𝐥𝐭 𝐯𝐢𝐥𝐚́𝐠

1. 𝐟𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

- Natalia te jösz! - Szólt barátnőmre egy férfi mire ő kissé félve de megindult a fehér, henger alakú kapszula felé.

Mielőtt beszált volna félve hátra fordult, tekintetünk találkozott. Idegességemben gyűrűm markolásztam mely ott díszelgett barátnőm újján is. Besegítették a kapszulába, majd az előbb említett férfi arébb ált, így még tisztán láttam ahogy a lányt fémszíjak ölelik körbe. Az üvegajtó lassan lezárult majd fehér köd lepte el a kapszula belsejét. Ezzel hosszú álomra kényszerítve Nataliat.

- Hope! - Nézett rám a férfi. - Te következel.
____________________________________

Egy kattanást hallok, majd az üvegajtó lassan kinyílik ezzel együtt távozik a pára is. Érzem végtagjaim gyengék, bár a mozgásban a testemhez szorosan nyomódó vasszíjak is rátesznek. Hírtelen enged a szorításán a szerkezet majd teljesen eltűnik, ekkor mozdulok meg kissé, ám meg is bánom. A hírtelen mozgástól majdnem kiestem a kapszulából. Oldalra pillantva meglátok egy ugyanolyan szerkezetet mint amilyenbe engem is zártak. Gondolataimban kutatok majd hírtelen ugrik be egy női név: Natalia, és a lehibernálásunk napja. Nehézkesen kikászálódok a kapszulából. Csetlek, botlok nehezen állok a két lábamon. Nem egyszer estem el ám elég hamar oda érek Natalia lefagyasztott testéhez. Keresem hogyan is tudnám kinyitni a szerkezetet, de sehogy sem tudok rájönni hogy kel. Hisztérikusan csapom meg az üvegajtó tetejét mire az hírtelen nyílik ki. Hátrahőkölök ijedtemben, nem tudom eldönteni mi miatt nyílhatott ki. Ám nem értem rá sokáig ilyenekkel foglalkozni hisz barátnőm kinyitotta szemeit. Először hunyorogva bámúlt rám, majd megvilágosodott, gondolom eszébe jutott ki is vagyok.

- Hope? - Kérdezte majd próbált felűlni több kevesebb sikerrel.

Ugyan a vasszíjak elengedték testét még is nehezen tudott mozogni. No ha igaz pár percel de hamarabb tértem magamhoz, így tudtam valamennyire segíteni . A lány megpróbált felülni, sikertelenül. Második próbálkozásra már fel bírta magát tornázni ülő helyzetbe.

- Natalia emlékszel valamire? - Néztem rá kérdőn.

- Nem, a lehibernálásunkon kívűl semmire. - Rázta meg fejét.

-Te?

- Semmi, annyira körübelül mint te.

Beszélgetésünk nem tartott sokáig, lépteket halottunk tőlünk nem messze. Ezek a léptek hangosodtak majd valaki benyitott a kórterembe. Egy férfi volt az. Közelebb jött még pár lépést még láttam kint a kórtermen kívül, az üvegfalon bámúlnak be. Középen egy jó vágású, magas férfi ált, öltönyt viselt. Kíváncsian bámult be az üvegfalon belülre. Nataliával összenéztünk egy pillanatra, vártuk mit is akar tőlünk az a férfi.

- Natalia, Hope? - Kérdezett rá nevünkre, közben rendezgetett valamit aktái közt.

- Minek kérdezi ha úgy is tudja? - Vágta rá Nat.

Erre a az említett nem tudott mit válaszolni. Ám sokkos állapota pillanatok alatt elmúlt, s megint aktái közzé vezette tekintetét.

- Noss lányok, titeket 2020-ban hibernáltak. Most 2270-et írunk. - Leesett állal bámultam a férfira.

- Nem... nem lehet ez azt jelenti hogy kétszázötven évig rohadtunk egy kibaszott hibernációs kapszulában! - Fakadt ki Natalia jogosan ám most nem voltunk abban a helyzetben hogy kiabáljunk ezzel az emberrel hisz azt sem tudjuk hol vagyunk.

- Natalia, nyugodj meg! - Próbáltam nyugtatni a lányt, több kevesebb sikerrel.

- Hogy nyugodhatnék meg Hope? Téged nem is zavar, hogy ennyi éven át rohadtunk egy hibernációs koporsóban? - Jogosan kérdezte ezt, ám választ nem kapott inkább visszanéztem az épp beszélő emberre.

- Kérlek titeket próbáljátok meg minél hamarabb feldolgozni a halottakat. Nem véletlenül vagytok itt, de ezt a részét szerintem tudjátok magatok is.

- Még is miről is kéne nekünk tudnunk. - Kérdeztem, de ő csak felhúzta a szemöldökét nem válaszolt.

- Nem is tudjátok? De hisz, el kelett mondaniuk ez nem lehet. - Beszélt kétségbeesetten a férfi mire Nataliára néztem segitségkérően.

- Ne hadováljon itt összevissza! - Az említett megált majd összeszedve magát, újra megszólalt.

- Jelenleg a világunkat tizenhárom ember uralja, eltörölték már rég azt a világot hogy miniszterek, kezeskedjenek országuk sorsáról. Ezek az emberek uralják világunkat porig rombolva a társadalmat.

- Értem de mi hogy jövünk itt képbe? - Mutattam magamra majd a melettem álló lányra.

- Egyszerű. A legjobb bérgyilkosok kelettek akik hidegfejjel képesek bárkit el tenni láb alól, ez esetben ketten vagytok azok. - Jelenti ki olyan nyugodtan hogy ezzel szerintem még magát is meglepte.

- Figyeljen, én megértem sőt szerintem Natalia nevében is mondhatom, hogy tényleg megértjük ezt az egész helyzetet, de mi nem vagyunk gyilkosok a hibernálásunkon kívűl nem emlékszünk semmire. Hogy mi volt előtte az ködös. - Ismertettem vele a helyzetet mire a férfinak elég gyorsan ráncba szaladt a szemöldöke.

Ki néztem az üvegajtón, az öltönyös férfi melett ott ált vagy hat köpenybe bújtatott orvos. Mind befelé néztek éreztem az emberek tekintetét magamon, mely kisdé zavart. Inkább visszafordultam Nataliahoz aki az aktás pasassal veszekedett éppen.

- Hát de értse már meg! Nincs nekem kedvem kinyírni tizenhárom embert!

- Légyszives értsd meg, nincs más választásod, nem azért éltél tovább a barátnőddel háromszor tovább mint egy átlag ember még ha lehibernálva akkor is.

- Nem érdekel! Hope mond meg neki hogy elmegyünk! - Nézett rám Nat ellentmondást nem tűrő tekintettel.

- Nem Hope mond meg Nataliának hogy szépen itt maradtok!

- Csend legyen! Nézd Natalia, megértem ha el akarsz menni, sőt én is azt szeretném de per pillanat hova tudnánk menni? - A lány nem szólt semmit, hallgatott.

- Maga meg. - Néztem a velem szemben állóra. - Áruljon el többet nekünk erről az egész dologról, avasson be mi miért is történik és talán, talán hajlandóak vagyunk segíteni. - Mondtam ki de már előre féltem Natalia haragjától hogy nélküle hozok meg egy ilyen fontos döntést.

- Te megvesztél! - Rivalt rám a lány végül is jogosan, majd egy kicsit hátrébb sétáltam barátnőmmel, hogy ne halhasson senki.

- Nem, nem vesztem meg de gondolkozz ez már nem 2020. Ők tudják milyen ez a világ mi nem, és még nem akarok meghalni tekintve hogy két és fél évszázadik egy kopordónak nevezhető valamiben feküdtem.

- Jó, igazad van, de akkor sem bízok benne!

- Én se Nat, én se. - Néztem vissza az ellenkező irányba ahol a férfi mellé még besétált az előbb még üvegajtón túl álló öltönyös férfi.

Néztem őket ahogy beszélgetnek majd egy váratlan pillanatban felénk fordítják a fejüket. Az öltönyös szemébe néztem, egy fúrcsa bizsergés szaladt végig a gerincem mentén. Zavaromban nem tudtam hova fordúljak, így hát újra Natalia kiváncsiskodó tekintetével találtam szembe magam.

- Láttam amit láttam! - Mosolygott önelégülten, én meg felhúzott szemöldökkel figyeltem az épp kacsingatni próbáló barátnőm.

- Tikkel a szemed vagy mi a szösz? - Kérdeztem rá a röhögőgörcs szélén álva, ám mikor is tudatosult bennem, hogy hol is vagyunk újra összeszedtem magam.

- Na akkor induljunk vissza. - Mondtam Natalianak, majd újra farkasszemet nézve a helyes idegennel visszasétáltunk hozzájuk immáron tele kérdésekkel.