Élet a fertőzöttek világában

Tizedik Fejezet

Egy sötét helyen tértem magamhoz. A fejem majd szét szakadt a fájdalomtól. Egy székhez voltam kikötve. Próbáltam kiszabadítani a kezeimet, de sikertelenül. Ahogy körülnéztem, fényt láttam beszűrődni egy ajtó alatt. Egy pincében lehettem, mert a fény egy lépcsősort világított meg. Elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mi lehet a többiekkel és kik lehetnek a fogva tartóink? Utolsó dolog amire emlékszem, hogy egy álarcos alak megütötte Mayát, majd képszakadás.

-Mi legyen a fogjokkal Bill?- hallatszott be fentről egy mély férfi hang.

-Egy darabig még elszórakozunk velük, majd szépen lassan egyesével végzünk minddel. Kivéve Mayával. Vele majd én szórakozok- kuncogott a beszélgetés másik résztvevője.

Mit akarhatnak tőlünk? Vihetnének bármit, amit csak akarnak, és nem kellene senkinek meghalnia. És vajon honnan ismeri az a férfi Mayát? A fejfájásom nem akart csillapodni és már szomjas is voltam. Egyszer csak nyílik az ajtó és hallom, hogy valaki felkapcsolja a lámpát. A hírtelen fény zavarta a szemem. Amikor felemeltem a fejem megláttam magam előtt egy nagydarab szakállas férfit fekete bőrkabátban és ugyan olyan nadrágban. Közelebb lépett, és egy pohár vizet öntött az arcomba.

-Mi a helyzet Don Juan? Most nem vagy olyan kemény legény mi?- nézett le rám gúnyos mosollyal arcán.

Ismerős volt a hangja. Ő volt a tüskés álarcos.

-Nem volt okos húzás, hogy nekem akartál esni. Valakinek még baja is eshetett volna. Örülj, hogy életben tartottunk, és nem végeztünk veletek. Szép kis helyet találtatok nekünk. Igen, jól sejted, már régóta követtünk titeket. Ott voltunk nem messze tőletek, mikor megálltatok az Oak Village melletti kis benzinkútnál is remélve, hogy találtok benzint. Mi csapoltuk le az utolsó cseppig. Gondoltuk hagyunk titeket, mert pár szerencsétlen nem ér meg annyit, hogy pocsékoljuk a lőszert, de amikor megláttuk, hogy veletek van Maya, már tudtuk, hogy ide tartotok. Ez az egyetlen hely, ami viszonylag jó menedéknek számít a környéken. Megelőztünk titeket és vártunk türelmesen. Szánt szándékkal nem támadtunk meg a legelső nap, mikor ide értetek. Veletek nem volt bajunk, csak a lánnyal van egy kis elintéznivalóm- mesélte, miközben elővett egy szál cigit és rágyújtott.

-Hagyd őt békén, köcsög!- ordítottam rá, és próbáltam neki menni, de a kötelek nem engedtek, így csak szembe köptem.

-Naaa, kezd magához térti a kis lovag?- fordult felém, miközben elővett egy zsebkendőt és letörölte a nyálamat az arcáról.- De nem ajánlom, hogy ezt még egyszer megcsináld.

Majd ökölbe szorított kezével egy erőteljes ütést mért az arcomra. Éreztem, hogy vér önti el a számat. Ismét köptem egyet, de most magam elé a földre. Össze szedtem a maradék erőmet, felemeltem a fejem és tekintetem ismét az előttem álló férfira szegeztem.

- Hol vannak a többiek?- kérdeztem, miközben szemem a dühtől égett.

-Nyugodj meg. Itt vannak ők is. Nem esett bajuk. Még! És ameddig viselkednek nem is fog- nézett rám miközben elkezdett kacagni.- Látom szomjas vagy, tessék egy kis víz.

A mellette levő asztalhoz fordult és öntött egy pohár vizet, majd a szám elé tartotta. Kinyitottam a számat és inni kezdtem.

-Most pedig legyél csendben, még vissza jövök- majd megfordult és elhagyta a helyiséget.

A lámpát nem kapcsolta le, így volt alkalmam rendesen körülnézni. Valami használható tárgyat kerestem a közelemben, ami segíthet kiszabadulni a kötelekből. Kis idő múlva hallok egy puffanást, mintha valaki az ajtónál elesett volna, majd hírtelen nyílik az ajtó és egy ismerős arcot látok meg. Josh volt az, kezében egy tőrrel. Bejött, bezárta maga mögött az ajtót és elindult felém. Ahogy közelebb lép látom rajta, hogy őt se nagyon kímélték. Arca kék-zöld foltos volt és egy vágás nyom is húzódott rajta.