Kőbe írt história

3. A fene, látó!

Nem egyszerű beleszokni egy életmódba főleg akkor nem, ha valaki teljesen máshoz volt hozzászokva. Ebben a világban még az 1800-as években vagyunk, én ellenben a sajátomban 2018-ban voltam. Itt még sokkal visszamaradottabb a technika és rengeteg dolog, ami nekem minden napos volt, itt nem is létezik. Na, arról meg ne is beszéljünk, hogy körülbelül itt létem másnapján esett le, hogy még a világháborúk se voltak meg, ami kifejezetten ijesztő gondolat.

Bár a varázslók nem szólnak bele a muglik dolgaiba, úgyhogy akkora bajom mégsem lehet. Mármint a második vh-t leszámítva, ahol direkt nekem kell beleszólnom a muglik dolgaiba, és itt jön a kérdés, ami még ma is foglalkoztat, de amire Merlinnek sem tudok rájönni. Miért pont Gellert Grindelwald? A sötét varázsló, aki Voldemort előtt rettegésben tartott az egész rohadt világot.

Sokat gondolkodtam azon, hogy most, hogy itt vagyok, mit van jogom megtenni és mit nincs. Sajnos Grindelwald fiatal éveiről nem tudunk sokat. Ami biztos, hogy Drumstrangos volt és hogy 16 évesen kicsapták az iskolából, mert olyanba ütötte az orrát, amibe nem kellett volna. Szóval, ha számításaim nem csalnak, márpedig a matek sose volt erősségem, akkor öt és fél évem van, hogy annyi tudást összeszedjek, amennyit csak lehet.

Ez a világ, amibe csöppentem minden kétséget kizárólag az a világ, amiről Rowling írt, legalábbis azok alapján, amit mami elmondott nekem. Tehát, amit Rowling leírt annak úgy kell lennie. A cannont nem lehet megváltoztatni. Csak annyit tehetek, hogy magamat előre felkészítem a dolgokra. Így, hogy tudom a fontosabb események mikor kell, hogy megtörténjenek.

Azonban a cannon sztorival van egy aprócska gondom. Mégpedig a kis Gellert nemi orientációja. Ugyanis én a cannon Gellerttel ellentétben, akinek nincs éppen meghatározva, hogy melyik nemhez vonzódik, én világ életemben homo voltam és büszkén vállaltam mindent, ami ezzel járt. Grindelwald kihasználta Dumbledoret, de sose szerette. Csak remélni tudom, hogy nem fog jól kinézni, hogy legalább ezzel ne legyen bajom, de ez még a jövő zenéje.

- Gellert megjöttem! - Hallom meg a mami hangját, ami kiránt a gondolkodásomból.

- Jövök! - Kiáltom és lesietek a nőhöz, aki egy puposan megrakott kosarat tesz éppen az asztalra. - Segítek elpakolni. - Mondom lelkesen és bele is kezdek a pakolásba.

- Mindig elfelejtem, hogy ez más. - Kuncogja a hátam mögött, én pedig csak nevetek a dolgon. Mikor először ajánlottam fel, hogy segítek neki percekig csak pislogott rám. Később kiderült, hogy az eredeti Gellert nem nagyon tudott neki segíteni semmiben, mert mindig minden kiesett a kezéből. Hála az égnek ez a tulajdonság nem maradt meg bennem. Én nagyon szeretek rendezkedni, az agyamra menne, ha minden kiesne a kezemből.

- Megnézed hogy megy a lebegtetés? - Kérdezem mamitól, mikor mindent elpakoltunk. Már egy ideje gyakorlok, hogy menjen a varázslat, bár a mama szerint pálca nélkül nem várhatom el magamtól, hogy tökéletes legyen. Csakhogy, ha már van lehetőségem, akkor én igen is fel akarok nőni a feladathoz, hogy Voldemort után a leghatalmasabb varázsló legyek, még akkor is, ha nem értek egyet minden olyan eszmével, amit hirdetnem kell majd.

- Persze kicsim. - Ül mellém a nagyi a kanapén. Én mély levegőt veszek és az asztalon fekvő könyvre koncentrálok. Kinyújtom a kezem és lassan feljebb emelem, elképzelve, hogy a könyv emelkedik. Azonban a tárgy csak mocorogni kezd. - Nagyon ügyes vagy, de talán, ha kimondanád az igét. - Erre azonnal megrázom a fejem. Így akarom megtanulni. Képes akarok lenni pálca nélkül némán varázsolni, ahogy Rowling sztorijában kell lennem. Persze tudom, hogy fiatal vagyok még hozzá, de jobb hamar elkezdeni az ilyet.

- Később is megpróbálhatod. - Biztat a mami, de én megint a könyvre koncentrálok. Talán ha könnyebb lenne, felemelkedne. De hát a könyv csak gondolatok papíron, a gondolat tud repülni. Ahogy ez megfordul a fejemben a könyv hirtelen felemelkedik egészen a plafonig, majd nagy koppanással visszaesik az asztalra.

- Megcsináltam. - Lelkesedek.

- Igen Gellert, megcsináltad! - Simogatja meg a fejem a nagyi, én meg mosolyogva nézek fel rá, azonban ebben a pillanatban a szemeim sarkától elkezd elhalványodni a látásom. Szikrázó homokos tengerpart, sziklák, színes fénycsóvák, egy sikoly és egy holttest. Zihálok mikor visszatér a látásom és szó szerint belekapaszkodom a nagyiba.

- Ez... Ez mi volt? - Kérdezem remegő hangon. A mami szomorú mosollyal néz rám, ahogy megsimogatja a fejem.

- Látomás kincsem. - Ahogy ez elhagyja a száját lehunyt szemmel dőlök ki az ülő alkalmatosságon.

- Hogy rohadna meg! Elfelejtettem, hogy látó! - Morgom, mire hirtelen leesek a kanapéról, aminek következménye képpen meglepetten nézek fel a nagyira.

- Szóhasználat. - Mondja komolyan, én pedig megfogom a nyakam és idiótán vigyorgom.

- Bocsánat. - Mondom végül, mielőtt feltápászkodom a földről és visszaülök a kanapéra. - Ezek a látomások... - Kezdek bele, ezzel magamra terelve a mamám figyelmét. - Milyen gyakran vannak? - A nő megfogja az állát és hosszú percekig némán gondolkodik.

- Havonta egyszer szoktak lenni, de olyan is van, hogy kéthavonta egyszer. Ez változó. - Vonja meg végül a vállát.

- Szóval az utolsót, még ő látta. - Bólogatok, csak úgy magamnak.

- Igen. Napokig sírt utána. - Erre meglepetten nézek fel a mellettem ülőre, aki fejemre teszi a kezét.

- Miért? Mit látott? - Kérdezem őszinte kíváncsisággal, de egy kicsit azért tartva a választól.

- Téged. - Mondja komolyan a nő. - Hogy megjelensz a semmiből egy fekete szobában és ő eltűnik. - Sóhajt egyet.

- Sajnálom. - Sírom el magam, igen emlékszem erre az érzésre, emlékszem mennyire féltem, de most, hogy több emlékem van olyan messzinek tűnik.

- Semmi baj. Én mindig is tudtam, hogy más leszel. - Borzolja össze a hajam.

- Honnan? - Pislogok felé, hogy eltüntessem a könnyeket a szememből és lássam az arcát.

- A látás, öröklődő ajándék Gellert. - Kuncogja szája elé emelve az egyik kezét.

- Te is látó vagy? - Nőnek duplájukra a szemeim.

- Nem. - Rázza meg a fejét, amivel egy kicsit elszomorít. - De megérzem a dolgokat. Benyomásaim vannak a jövőről. Ezért tudtam, hogy az én Gellertem nem tűnik el teljesen és ezért tudom, hogy hamarosan olyan lesz, mintha sose lettetek volna külön. - Ad egy puszit a homlokomra, én meg boldogan átölelem őt.

- Szeretlek mami! - Suttogom a mellkasába. Hallom, ahogy beszívja a levegőt, majd lassan kifújja.

- Én is szeretlek Gellert. - Válaszolja a fejemre hajtva az övét.

- Ugye sokáig velem leszel még? - Kérdezem remegő hangon, nem akarom elveszíteni őt.

- Addig, amíg szükséged van rám kicsi Gellert. Csak addig, amíg szükséged van rám. - Erősködni akarok, hogy mindig szükségem lesz rá, de tudom, hogy a cannon történetben nem szerepel, így egy szomorú mosollyal az arcomon biccentek egyet.

- Köszönöm, mindent. - Ölelem át szorosabban, hogy tudja komolyan gondolom a szavaimat.