not shy, not me | kth

6

Lotti

- Ti már ismeritek egymást? – ráncolta a szemöldökét össze a Jungkook néven bemutatkozott, magas és meglehetősen izmos fiú, ahogy szemét ide-oda kapkodta köztem és Taehyung között.

- Bár mondhatnám, hogy nem. – tártam szét a karomat unottam. – De sajnos ma valahogy nem tudjuk elkerülni egymást.

- Szerintem titokban örül, hogy láthat. – ugyan nem néztem fel a szépfiúra, biztos voltam benne, hogy ajkain ott ül az idegesítően édes mosolya, amitől normál esetben biztosan zúgna a fülem és bugyután össze-vissza beszélnék.

- Szerintem te meg álomvilágban élsz. – fordultam felé kissé már ingerülten, majd felé nyújtottam a kezemet. Taehyung összefonta karjait maga előtt és elégedetten mért végig tetőtől talpig, mintha csak bármi változott volna rajtam az elmúlt húsz percben, mióta elbúcsúztunk. – Ideadnád a telefonomat?

- Egy kérlek szépen Taehyung oppa kíséretében, természetesen. – biccentett, és mivel azt hittem viccnek szánja, nevetni kezdtem. Ahogyan a mellettem álló két srác is. Sőt ők inkább fuldokoltak vagy mi, mert ha jól láttam a Jimin nevű a hasát fogva összegörnyedt és majdnem el is esett.

- Ha kimondom, ideadod a telefont és ugye soha többé nem találkozunk? – pislogtam fel rá reménykedve, hogy valóban elég egyszer lejáratnom magam, hogy ezen túl nyugodt életet élhessek, mindenféle dögös BTS tag nélkül. Taehyung furán grimaszolva megvonta a vállát, de végül beleegyezően bólintott egyet, mintha csak megtisztelne engem. – Kérlek szépen Taehyung oppa, ideadod a telefonomat?

- Nem hiszem el, hogy komolyan erre kérted őt! – lépett Tae mellé Jimin, miközben én elégedetten elvettem a közben felém nyújtott fekete készüléket és biztonságosan a táskám zsebébe helyeztem. – Néha, akkora egy gyökér tudsz lenni, komolyan...

- Ez a bájom. – simogatta elégedetten a mellkasát életem aktuális megkeserítője. Horkantva megingattam a fejemet és már éppen elköszönni és hazaindulni terveztem, amikor eszembe jutott a valódi problémám miszerint nem tudom, hogyan fogok hazajutni...

- Öhm, fiúk... - köhintettem kissé szégyenlősebben és mondandómat inkább Jimin vagy Jungkook felé intéztem, mert valahogy Taehyunggal nem volt kedvem további csevegést lefolytatni.

A most megismert páros érdeklődve szegezte rám tekintetét, míg Taehyung továbbra is pornószínészeket megszégyenítő mosollyal méregetett, amitől egy pedofil kisfiúra hasonlított, ami nem éppen jó párosítás, tekintve, hogy egy kisfiú nem lehet pedofil.

- Baj van? – ráncolta a szemöldökét Jimin, ahogy arcomat fürkészte. – Szédülsz vagy valami e miatt a hülyegyerek miatt? – billentette fejét a saját jobb oldalára, így jelezve, hogy pontosan melyik férfira is célzol.

- Én csak... nem tudom, hogyan tudnék hazajutni. – vallottam be kínosan, mert nem akartam őket ugráltatni feleslegesen Sohyunért, hiszen valószínűleg ennél jobb dolguk is volt. Már így is ciki, hogy mennyi időt fordítanak rám... - Ha megmondom nektek a pontos címem, esetleg meg tudjátok mondani melyik buszra vagy metróra szálljak?

- Nincs rá szükség. – vette át a szót Taehyung Jimintől. – Jinsang hyung majd hazavisz téged. Emlékszel melyik kocsival jöttünk ide? – bólintottam, mire ő folytatta. – Menj ki, mondd, hogy én engedélyeztem és hazavisz.

- Én... köszönöm. – mondtam egyszerűen, mert ezek után szemétnek éreztem volna magam, ha újból valami csúnyát mondtam volna neki. – Akkor, sziasztok. Jó fotózást vagy mit.

- Nagy örültünk, Lotti! Remélem, még találkozunk. – integetett Jungkook és Jimin is széles mosollyal, és el is indultak az egyik sminkesasztal felé. Visszaintettem nekik és indulni is szerettem volna, ha Kim Taehyung nem dönt úgy, újra, hogy a karomra fog és visszaránt.

- Remélem, tudod, hogy ma elég sokszor kisegítettelek, baba! – húzott közel magához, így mellkasom szinte az övének préselődött.

Utáltam bevallani, de meglepően kellemes érzés volt, amikor összeértünk és kicsit jól is esett a közelében lenni. Hiába volt egy perverz, bunkó valamiért mégis rendes volt velem, így a kettős érzéseim úgy nyomasztották a mellkasomat, hogy féltem összezuhanok a tehertől.

Igen, Taehyung jó pasi volt, egyenesen tökéletes, mintha egy álomból szalasztották volna és angyalok hárfaszó kíséretében tervezték volna az egész lényét. De közben volt valami ellentmondás a személyiségében, ami, annyira zavaró volt, hogy nem tudtam eldönteni mit kellene éreznem vele kapcsolatban.

- Ne aggódj. – toltam el magam valamennyire tőle és ki is szabadítottam magamat a fogságából. – Ilyen többé nem fordul elő!

- Szomorú. – vágta kezét a zsebébe egy ajakcsücsörítés kíséretében. – Neked bármikor szívesen segítek.

- Nem azt mondtad véletlenül, hogy nem az a lovag fajta vagy? – húztam fel az egyik szemöldököm egy féloldalas mosoly kíséretében.

- A szerepek néha változhatnak, baba. – kacsintott rám. – Azért bízom benne, hogy még látlak valamikor...

- Talán az álmaidban! – fűztem hozzá gúnyosan és a copfomat dívásan hátra dobva indultam el a parkoló felé, hogy igénybe vegyem a BTS sofőrjének szolgáltatásait, engedéllyel.

Még hallottam, hogy Taehyung hitetlenül felnevet mögöttem, ezzel engem is hasonló rekacióra késztetve. Istenem, ha nem egy híresség lenne, még engedném is neki, hogy ilyen és ehhez hasonló párbeszédeket folytassunk le egymás között. Utáltam az unalmas pasikat, akik nem értették a béna humoromat, és csak idétlenül vihogtak rajtuk. De ez a férfi más volt. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz-e, de nem is kell erre rájönnöm.

Jinsang csupán a címemet kérdezte, mivel felismert korábbról és mindenféle szó nélkül tettük meg a közel fél órás utat a lakásomig. Ott megköszöntem neki a lehetőséget, mire kaptam egy meleg mosolyt válaszul és egy „vigyázz a magadra!" mondatot, majd magamra maradtam.

A kanapén estem össze, tenyereimet az arcomra nyomva, miközben hangtalanul sikítottam. Mégis mi történt ma velem? Egyszerűen felfogni is képtelen voltam... Lányok ezrei, nem is... tíz, százezrei lettek volna ma a helyemben és vetették volna magukat gondolkodás nélkül egy ilyen tökély karjaiba!

Erre én? Szétoltottam őt, mert azt teszem mindig, amikor zavarban vagyok... De nem is baj. Így legalább tudom, hogy nem tetszettem meg neki és valójában ő sem nekem, mivel többé nem fogunk találkozni. Így egyszeri alkalomra vicces volt és meg is őrzöm az emléket, hogy később majd jókat tudjak derülni rajta.

Visszavedlettem az otthoni melegítő, matekos póló kombómba, felhúztam a macis mamuszomat és miután főztem magamnak egy mentateát bekuckóztam a kanapén és elővettem a füzetemet, hogy neki lássak a vázlat újra rajzolásának. Közben benyomtam egy zenecsatornát háttérzajnak és az ismerős dallamokat, amiket nap, mint nap hallok a rádióban vagy a tvben, dúdolgatva kezdtem bele egy overáll terveibe.