Gondolatok az írásról (és kapcsolódó témákról)

Írós bakancslista - Ceruzanyomok - '20 augusztus

/ Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Páran levél formában írjuk meg a bejegyzést, annak címezve, aki a témát kitalálta. :)
A cikket eredetileg 2020. szeptember 02-án tettem közzé.//

Címzett: Eliza

Másolatot kap: Agatha, Daremo, Morhen, Réka, Sethemba, Wendy

Tárgy: Életművek, mit szeretnénk még bakancslistásan megírni, maradandó vagy elévülő írások, ilyesmi

Kedves Eliza!

Úgy képzeld el, hogy amikor feldobtad ezt a témát, és a csapat megszavazta, kissé pislogtam, hogy hát jól van, de erről mi a fenét lehet írni? Nem akarom egyik régi sztorimat se újra megírni, és pont, ezt hova cifrázzam?

Most meg megjött a kedvem a cifrázáshoz, nem is tudom, miért, de egészen lelkes lettem, mikor eszembe jutott, hogy ezt a levelet még nem írtam meg, és most írhatok erről.

Előre is elnézésedet kérem, ez nem amolyan "pontról pontra" levél lesz, mint amiket már olvashattál párszor tőlem, inkább személyes és régi történetek is előkerülnek benne. Ha nincs kedved ilyesmihez, csak vágd a kályhába a levelet, sose tudom meg. : )

No, ha még itt vagy, azt jelenti, nem bánod. : D 

Amikor a bakancslistára gondoltam, elsőként a régi sztorijaim jutottak eszembe, vajon azok közt akad-e olyan, ami iránt úgy érzek, hogy "ezt mindenképp meg akarom írni egyszer!" ?

De akármilyen határozottan rá is vágtam elsőre egy nemet, azért csak motoszkált bennem, hogy van olyan történetem, ami máig gyakran eszembe jut, szívesen gondolok vissza rá, és már nem egyszer eljátszottam a gondolattal, hogy talán megírhatnám felnőtt fejjel, vagy csak valamiért elő-előjön bennem mindig.

Egyik ilyet még hetedikben írtam (izé, most belenéztem, a főszereplők 11 évesek, lehet, hogy még korábban követtem el?), "A kis lázadó" címmel, és egy posztapokaliptikus világban játszódott. Természetesen erősen hatottak rá – illetve azok ihlették – az akkori olvasmányaim, és roppant gyerekes volt, hiszen egy kiskamasz akarta megmondani a végén a frankót a felnőtteknek.

Bár akkoriban esélyesen nem gondoltam ennyire konkrétan végig, de a fő kérdése az volt a történetnek, hogy egy maréknyi túlélő emberközösség mit kezd a beteg tagjaival? Hiszen egy kislétszámú populációt az öröklődő vagy fertőző betegségek hamar tönkretehetnek, de emberek, nem irthatunk ki valakit, csak mert megbetegedett. (Említettem már, hogy szerettem a bioszt?) A kérdésre én megadtam (volna) a magam válaszát, mert volt ötletem, mégsem írtam végig a történetet. Mert magam is éreztem, hogy az a válasz nem is csak túlidealizált, de egy akkora logikai öngól volt, ami még nekem is feltűnt. Innentől csak maradt a dilemmahelyzet, hogy mi volna a helyes ilyen körülmények között, de ezt (minő meglepő) általános iskolásként valahogy nem tudtam feloldani. Ezért soha nem fejeztem be.

Ami miatt itt említem, annak két oka van: egyrészt, talán pont ebből a tapasztalatból kiindulva, azóta óvatosabban nyúlok az ilyen nehéz témákhoz, másrészt, mert azért csak elő-előjön bennem ez a történet. Részben, mert bevallom, ciki vagy sem, valahol büszke vagyok rá, hogy ca, hetedikesként ilyesmi foglalkoztatott, másrészt, mert ahogy már gyakran említettem, hogy mindig is írtam és olvastam mindent, így azt hiszem, anno volt bennem némi "sci-fis érdeklődés" is (volt sztorikezdeményem űr-orkokról is, meg robotokról is). Na, ezt a vonalat garantáltan nem fogom soha folytatni, még ha a felvetett kérdések érdekelnének is. Azt viszont nem zárom ki, hogy elő fogok még venni ilyen húzós témát, mert már van elképzelésem, hogyan lehetne jól megfogni, de ahhoz még tanulnom kell. Csak majd más zsánerben, a sci-fit messzire elkerülöm.