Egy újabb fehér farkas --Javítás alatt--

Túlélés

Erre a szóra elvörösödtem, mint egy rák. Le is hajtottam a fejemet, nem voltam képes a szemébe nézni.

-Akkor azért voltál velem egy igazi tuskó, hogy megvédjél. Ezt mondhatjuk... értem. Azt viszont nem, hogy Luke miért nem ölt meg aznap este? Miért elégedett meg azzal, hogy csak átváltozok.

-Ha átváltozol.

-Tessék?

-Nem minden ember éli túl az átváltozás folyamatát.

-Szóval akár meg is halhattam volna?!- Jack, csak sajnálkozóan a földet bámúlta.

-Ezért nem akartam, hogy bele keveredj. – Nézett fel. Nem nekem ez sok. Én. Nekem kell most egy kis levegő. Egyedül, mindenkitől és mindentől távol.

-Nekem... most el kell mennem. – Álltam fel, bár egy kicsit imbolyogva, de sikerült. Elindultam az ajtó felé, hogy felvegyem a cipőm, mikor egy kéz megragadott és visszatartott.

-Nem mehetsz. Még nem. Túl gyenge vagy.

-Nem érdekel! Engedj el!!!- A kiáltásomba bele remegtek a polcokon lévő üvegpoharak, a konyhába. Ijedten Jackre néztem. Ő viszont meglepetten elengedte a karomat. És úgy nézett, mintha lenne valami az arcomon. Egyből a tükörre néztem, mikor egy égkék szempár világított vissza rám. De a szó szoros értelemben világítottak.

-Mi a franc? – A cipőmet felkapva kivágódtam az ajtón és rohantam. Igaz még mindig eléggé szédültem és rosszul voltam, de a félelmem eluralkodott rajtam és csak futottam és futottam.

-Sarah állj meg! Sarah! – A hangja egy ideig távolodott, de idővel éreztem, hogy ő is fut utánam. Emiatt gyorsabban kezdtem el rohanni. Sokkal gyorsabban szaladtam most, mint ezelőtt. A fák, bokrok és egyéb más természetbeni dolog, csak úgy suhant el mellettem. Biztos ez is a farkasos dolog miatt lehet.

Perceken belül elérkeztem a kedvenc helyemre. Nem olyan rég fedeztem fel. Egy kis elrejtett tisztás, aminek a közepén van egy hatalmas, öreg fa. A gyökereinek egy része a föld felett kukucskálnak ki. A törzse mérhetetlenül széles. A lombkoronája meg, mint egy ház, olyan nagy. Óvatosan felkapaszkodok a szokásos kis helyemre, az ágai között. Innen mindent remekül lehet látni, de téged nem vesz észre egy lélek sem. Ezért is szeretem ezt a helyet ennyire, mert itt eltűnhetsz egy kicsit a világ kíváncsiskodó szemei elől.

-Nagyon gyorsan futsz azt meg kell hagyni. Bár nem értem minek teszel egy ekkora kerülőt idevezet. Van egy sokkal rövidebb út is. Ha akarod egyszer megmutathatom. -Ez az ember, vagyis nem teljesen ember, kezd már nagyon az idegeimre menni. Nem hiszem el, csak egy kicsit akartam egyedül lenni. Miért nem tud békén hagyni egy kis időre könyörgőm. Már van egy bébicsőszöm nem kell még egy. Tényleg ő vajon most hol is van? Pont, amikor a legnagyobb szükségem lett volna az elvileg „megigért védelemre". Lehet mikor meglátta a nagy farkasokat félelmében elszaladt. Mondjuk megértem. Én is ezt tettem volna az ő helyében.

-Hogy a...? Te követni szoktál engem?! Tudod az iskolában rengeteg lány van, aki biztosan örülne neki, ha ezt csinálnád, de engem hagy ki. Jó?

-Először is nem követni szoktalak, hanem azért vagyok itt, hogy ha bármi történik veled akkor megtudjalak védeni. Másodszor melletted sokkal jobban szórakozok. – És félmosolyra húzta a száját. Most komolyan annyira lelökném arról a faágról. Kíváncsi lennék vajon akkor is ilyen jó lenne a kedve?

Megelégedve magamat, elindultam lefelé a fáról. Egyik ág a másik után, csak ahogy szoktad Sarah. És jön az utolsó ág. De hol van? Hol van?! Lenézek és nem látom a megszokott utolsó ágat. Ellenben, ha az nincs akkor nem tudok lemenni mert túl magas innen. Úgy durván két méter. A kezemre vissza nézve véletlenül megcsúszott a lábam, amivel tartottam magam. És hát a gravitáció működésbe lépett, engem meg egyenesen húzott lefelé. Szememet össze szorítva vártam. A fájdalmas puffanás helyett valaki karjaiban landoltam.