A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

21.fejezet:

Sziasztok! 

Csak egy fél mondat erejéig rabolnám az időtöket :) Kicsit összejöttek a dolgok az életemben, így előfordulhat, hogy nem tudok heti szinten részt kirakni. Ilyen esetekben 2 hetente várhatóak a frissítések, de igyekszem minden pénteken publikálni :) 

Megértéseteket köszönöm, jó szórakozást kívánok a részhez ;) 

A pár négyzetméteres, levegőtlent, ablaktalan, mindenféle dobozokkal telezsúfolt és mindössze egyetlen gyenge lámpával bevilágított raktárhelyiség addig se érződött óriási csarnoknak, azonban Ádám távozása után úgy tűnt, mintha folyamatosan egyre zsugorodna. Hirtelen eddig nem tapasztalt klausztrofóbia kerített hatalmába, légszomj és szédülés kínzott, mely arra késztetett, hogy mindenáron törjem ki magamat ebből a fojtogató helyiségből. Ugyanakkor, azt is tudtam, hogy nem félek a bezártságtól és az összes tapasztalt tünetem egyetlen tőből fakad. Nem más volt a felelős a pánikrohamomért, mint Bálint, aki hasonlóan kényelmetlenül szorongott a szoba másik felében egy sörös rekesz tetején. Feszengve morzsolgatta az ujjait, miközben a tekintetét mereven a sáros lábfejein tartotta. Az irányítás és tisztaság mániás részem erős késztetést érzett arra, hogy egy nedves papírtörlővel neki essen a koszos lábainak, ám szerencsére ebben a cselekedetben meggátolt a jólneveltség és az, hogy a félelemtől mozdulni se mertem.

Annak ellenére, hogy szerettem volna vele végre valahára tisztázni a csókot és a kettőnk fel nem címkézhető viszonyát, ezzel óriási nyomástól megszabadítva önmagamat, titkon mégis reméltem, hogy ez az alkalom inkább később következik be, mint előbb. A sors fintora, hogy alig pár órával azután, hogy sajnálkozva belegondoltam, a zsúfolt teremben nem tudunk nyugodtan beszélgetni, az élet bezárt minket kettesbe egy raktárba. Minden adott volt, hogy megbeszéljünk minden megbeszélni valót, mégse lépett egyikünk se.

Ha nem ismertem volna Bálintot, azt gondoltam volna, hogy arra vár, én kezdeményezzek, ugyanakkor ez a viselkedés szöges ellentétben állt azzal a képpel, amit a külvilág felé mutatott magáról. A félelmet nem ismerő, kemény, macsó, sportember, akit még a törvényszegés se riaszt vissza attól, hogy belógjon egy koncertre, pusztán a "buli kedvéért", biztosan nem bizonytalanít el egy lány.

És pontosan emiatt alig akartam hinni a szemeimnek, amikor egy apró pillantást vetve felé egy zavarodott, határozatlan, kétségek között hánykódó szempár nézett vissza rám. A helyzet egyértelmű volt. Egyikünk se tudta, hogyan és hova tovább s a másiktól várta a választ.

Szívesen magamra vállaltam volna a hálátlan feladatot, hogy megtörjem a csendet és valamiképpen bevezessem azt a kényelmetlen témát, ami mindkettőnket emésztette, de fogalmam se volt éppen hányadán tartunk. A nap elején valahol ott szakadt meg a beszélgetés, hogy bántja a lelkiismeretét, hogy megcsalta a barátnőjét és nem tudja, mit csináljon. Arról, hogy mit érzett a csók közben vagy hogy én mit gondolok erről, már nem eshetett szó, mert Martin bezuhant közénk.

Hosszan tanakodtam arról, hogy mit, hogyan és mikor mondjak. Illik-e rákérdezni, hogy miképp határozott a barátnőjével kapcsolatban és ha igen, van-e olyan bizalmas a viszonyunk, hogy megtegyem. Habár nem tudtam, egy csóknál mi lehetne bizalmasabb, mégse tűnt egyértelműnek abban a lehetetlen szituációban.

Már éppen elszántam magam, hogy megjegyezzem, Ádám milyen sokáig elmarad, csak hogy mondjak valamit, mikor Bálint váratlanul és olyan halkan, hogy alig hallottam, megszólalt.

- Elmondtam neki - Pusztán annyit közölt, de nem is volt szükség többre. A hangsúlyból és a helyzetből minden részlet egyértelműen kiderült a beavatottak, azaz kettőnk számára. Bálint ott vette fel a csevegésünk fonalát, ahol abbahagytuk, sőt, tovább is haladt a történetben. Elmondta Flórának a csókot és a hanglejtése alapján a lány rosszul reagált, ami teljesen érthető. És most csalódott. Remek. Miért van az, hogy ha kettesben maradok vele, az mindig boldogtalan véget ér? Még megszólalnom se kell ahhoz, hogy elcsesszem a hangulatát.

- Sajnálom - nyögtem ki végül a rám nehezedő nyomástól már szinte sírva. Legszívesebben sikítva kirohantam volna a világból, csak szabaduljak valahogy a stressztől.

- Amúgy is döglődött a kapcsolatunk - sóhajtotta elkeseredetten, miközben néhányszor beletúrt a hajába. Beszéd közben mindenfelé járatta a tekintetét, engem messziről elkerülve - csak megkönnyítettem a dolgát - fűzte hozzá végül egy nehéz, mély levegővétel közepette, amit lassan engedett ki, mintha így akarna szabadulni a szívét maró fájdalomtól.

- Sajnálom - ismételtem magamat, mint egy betanított papagáj. Tényleg szerettem volna többet mondani, együttérzést mutatni, további beszédre biztatni, annak érdekében, hogy könnyítsek a lelkén, de annyira leterheltek az érkező információk és az ezek kielemezése, hogy nem tudtam kellő mértékben uralni a helyzetet. Így csak empatikusan bólogattam és sajnálkoztam. Nagy szerencsémre, Bálintnak ennyi is bőven elég volt.

- Kiderült, hogy már van más a képben - folytatta elkeseredetten, viszont az ökölbe szoruló keze rejtett ingerültségről árulkodott - többé nem állok az útjukban - jegyezte meg fogcsikorgatva, miközben az arca dühtől torzult arccal pislogott az összeszorított ujjai felé. Egy pillanatra megrémültem, de semmi okom nem volt rá. Bálint a következő pillanatban visszatalált önmagához. - Bocs, hogy ezt mind rád zúdítottam - egy másodpercre lehangoltan félre nézett mielőtt folytatta volna - csak még friss.... - vártam, hogy tovább mondja, ám ő mindössze némán meredt maga elé a koszos linóleum padlót bámulva, így felkészültem, hogy kierőszakoljam magamból azt az egyetlen szót, amit még képes voltam megformálni, viszont Bálint nem hagyta. Hirtelen rám kapta a szemeit, a tekintetünk összefonódott, a nyelvem pedig rögtön lebénult. Na, akkor ejtsünk néhány könnyet a beszédkészségemért, mivel nagyon úgy tűnik, hogy egy időre bedobta a kulcsot. - Gondolom sajnálod - villantott felém egy keserű vigyort, melyre hasonlóan hamis mosollyal feleltem. Ez nem volt a vidámság ideje. Egyikünknek se volt kedve nevetni, mégis megtettük, máskülönben teljesen magunkba zuhantunk volna.

Ezt az egyébként is törékeny pillanatot torpedózta meg egy kővel Ádám, aki azt a momentumot választotta ki arra, hogy betörjön az ajtón, majd megtorpanjon a küszöbön ezzel útját állva a nyomában siető Rékának, aki ennek hatására nagy lendülettel felkenődött a hátára, azonban a fiú meg se rezdült. Csak jelentőségteljesen ránk nézett, kitartott egy drámai szünetet, aztán színpadiasan bejelentést tett:

- Gyerekek, elállt az eső!