ÉLET

Június 24, csütörtök

Reni szemszöge

Négy évvel a Szent Johannás érettségi után, itt ülök a Cortezzel, Justin-nal, Jean Luc-kal közös lakásunk nappalijában, ahol már a bőröndjeink sorakoznak, ugyanis holnap reggel utazunk haza Magyarországra. Végleg. Az egyetemet befejeztem és nem hazudtolva meg önmagam, jelesre vizsgáztam. Persze ebben Corteznek is nagy szerepe volt. Nem csak azért, mert mindig itt volt, hogy felmondhassam neki, amit megtanultam, hanem azért is, mert sosem hagyta, hogy túlhajszoljam magam. Amikor látta, hogy a tanulás a fiziológiai szükségleteim kielégítésének rovására megy, mint evés, ivás, alvás, tett róla, hogy ezeknek is szenteljek időd és kicsit terelődjenek el a gondolataim, hogy kicsit kikapcsoljak.

A kanapén ülve, eszembe jut Cortez első itt töltött napja. Miután fél hatkor ért haza a reptérről és a bioritmusa nem az európai időhöz volt szokva, hagytam, had aludjon, ha akar, egész nap. Justin-nal éppen a nappalban beszélgettünk, amikor Cortez kijött a szobánkból, egy Ramones-pólóban és boxerben. a haja kócos, arca fáradt.

- Ne haragudj, hangosak voltunk. Felébresztettünk?

- Nem, csak nem tudok aludni. – Na, ez új, Cortez bárhol, bármikor, bármennyit képes aludni. Jó, kivéve a repülőt. Aggódva néztem rá.

- Baj van?

- Jössz egy kicsit? – kérdezte. Ellökte magát az ajtófélfától, aminek eddig támaszkodott és visszament a szobába. Nem akarja Justin előtt mondani, tuti, hogy baj van... Bocsánatkérőn néztem Justinra, mert éppen mesélt valamit, én meg most otthagyom.

- Hogy-hogy nem tudsz aludni?

- Egész nyáron nem tudtam – mondta, mire kérdőn néztem rá. Ezért folytatta. Az arcán, mintha szégyent láttam volna? – Rémálmaim vannak.

- Rémálmaid vannak? – még mindig nem értem, de miért?

- Azt hittem, ha itt leszek Párizsban veled, majd elmúlnak. – Mi köze Párizsnak az álmaihoz?

- Miről szólnak ezek az álmok?

- Rólad. Arról, hogy valamilyen úton–módon elveszítelek. Ér valamilyen végzetes baleset, vagy lelépsz Neményivel vagy egy másik olvasott egyetemi csoporttársaddal. Minden éjjel felriadtam és mivel nem voltál mellettem, az agyam valamiért azt a következtetést vonta le, hogy az álom valóság. Ezért képtelen voltam visszaaludni.

- Fel is hívhattál volna... Tudod az idő eltolódás, nálam akkor reggel volt már, vagy délelőtt.

- Erre nem gondoltam... - sóhajtotta fáradtan. Elfeküdtem az ágyon, a könyökömre támaszkodva, komolyan a szemébe néztem.

- Nézd, azt nem ígérhetem meg, hogy nem fog elütni egy busz, de azt igen, hogy nem foglak elhagyni, se Arnoldért se másért. Oké?

- Oké

- Gyere ide, próbálj meg aludni – feküdtem hanyatt az én részemen, Cortez pedig a mellkasomra hajtotta a fejét és úgy ölelt át. – Ha újra rémálmod lenne és felébredsz, itt leszek – próbáltam megnyugtatni, és közben a haját simogattam.

- Köszönöm, hogy vagy nekem – motyogta a bőrömbe. Közben apró puszikat nyomott a bőrömre. – Pedig nem sem érdemellek.

Felemeltem a fejem, hogy belepusziljak kócos hajába.

***

És azt hozzá kell tenni, hogy nem indult túl rózsásan az egyetemi élet itt Párizsban. Ugyanis, az egyik elsős professzorom, finoman szólva is rasszista és hím soviniszta volt. A professzor úr az első előadásán elmondta, hogy látta a hallgatói névsort és azt is, hogy felvették az óráját külföldi, ösztöndíjas diákok. Nem tudom, hogy rajtam kívül volt-e más is, akire ezek a jellemzők igazak lennének, na mindegy. A lényeg, hogy kijelentette, hogy egyrészt, aki nő nemű, négyesnél jobb jegyet nem kaphat nála. Másrészt pedig, hogy nekünk, külföldi ösztöndíjasoknak semmi keresni valónk az országban, az iskolában. Mert menjünk vissza a saját országunkba és tanuljunk ott, és ne vegyük el az ösztöndíj lehetőséget, más francia diákoktól, akik ki akarnak törni, de nincs elég pénzük tovább tanulni. És hogy, ezek a diákok, ha még nők is hármasnál jobbra ne számítsanak, akárhogy küzdenek, neki elvei vannak, semmilyen stréber miatt nem tesz kivételt.

Ezt hallva, az egyetem első hetén, kétségbe estem, ott akartam hagyni a sulit, haza akartam menni Budapestre. Vagy csak leadni ezt a tárgyat. A történtek után Cortezt nem akartam zavarni, mert éppen a városban intézett valami hivatalos papírt az Air France–os légiutas-kísérő tanfolyamhoz. Úgyhogy, aki először eszembe jutott az Arnold volt. Felhívtam, hogy találkozzunk, hála Istennek Arnold már végzett, így a kollégiuma előtt találkoztunk. Az egyetemtől odáig vezető utat végig sírtam.

- Reni, mi a baj? Miért sírsz? – kérdezte köszönés nélkül, mikor meglátott. Átkarolta a vállamat és felmentünk a szobájába. – Nem értsd félre, csak nem akartam, hogy ott mindenki előtt sírj – szabadkozott – De mi történt?

- Haza akarok menni Budapestre – mondtam sírva.

- Még mindig honvágyad van? De Cortez már itt van Párizsban, nem?

- De igen. Nem is a honvágyról van szó csak az egyetem...

- Elmondod végre, hogy mi történt? – kérdezte kissé erélyesebben.

Elmeséltem neki a történteket. Arnold azt tanácsolta, hogy ne futamodjak meg, mutassam meg a tanárnak, hogy minden előítélete ellenére igenis képes vagyok jeles vizsgát tenni a tárgyából. És ha mégis csak közepest adna, az egyébként jeles feleletemre, akkor sem történik semmi. Nem ezen fog múlni a diplomám.

Azt hiszem ettől a beszélgetéstől kicsit jobb kedvem lett, már nem éreztem kétségbeesést. Megszólalt a telefonom, Arnold elhúzta a száját, amikor meglátta Cortez nevét a kijelzőn. Azt hiszem lőttek a hangulatnak.

- Szia! Merre vagy? Már itthon kéne lenned – kérdezte aggódva. Ugyanis a hűtőnkre ki van ragasztva az órarendünk. És az alapján haza kellett volna érnem. Tudom, ha elmondom, hogy Arnolddal vagyok, nem fog örülni. De nem fogok hazudni neki.

- Arnolddal vagyok. De mindjárt indulok, nemsokára otthon vagyok

- Nagyszerű – mondta maró gúnnyal a hangjában, és letette a telefon. Meglepetten bámultam a sötét képernyőre. Cortez rám rakta a telefont csak ezért, mert Arnolddal vagyok?

Egyébként, a professzor nagyon jól tanított, de ez a rasszista, hím soviniszta hozzáállása nálam kiverte a biztosítékot és amikor Cortez meghallotta, hogy mit mondott, teljesen ki volt akadva, úgy kellett lenyugtatni, hogy menjen be a sulimba és ne kérje számon, hogy hogy lehet egy ilyen ember egyetemi professzor.

A pályafutása alatt először történt meg az eset, hogy egy nőnek, aki külföldi és ösztöndíjas is jelest adott. Ehhez az is kellett mondjuk, hogy kérvényeztem a dékánnál, hogy legyen jelen a vizsgán egy másik, szakos professzor is.