For my sake-A Kedvemért

Az első pillantás

— Hé haver, tedd már el az utolsó dobozt, én addig beviszem az adatokat a gépbe! — Kérem Gabeszt az utolsó simítások elvégzésére az áruszállítás után.

— Zsír, akkor megvagyunk? Brunyálnom kell!

— Kész, aha. Menj, aztán tartsd a frontot amíg kajálok. — Veregetem vállon a munkatársam.

Ez is csak egy átlagos szerdai nap a barkácsboltban, ahol dolgozom. Még van időnk mielőtt befut a délutáni forgalom, addig megkajálok, csekkolom az üzenőfalat, és rápihenek az előttem álló órahosszára, ami zárás előtt mindig elég húzós. Ilyenkor tévednek be a hobbi barkácsolók a boltba. Igazából semmi bajom nincs velük, azonkívül, hogy nem tudják pontosan, mire is van szükségük a feladat elvégzéséhez, és nekem kell kitalálnom abból, hogy mit hova szeretne felfúrni, vagy ragasztani, illetve, hogy mit kell neki összeraknia, vagy rögzítenie.

Előveszem a szendvicsem a zsákomból, a telefonom a zsebemből, és kiülök a bolt mögött lévő kis udvarra.

Nyugalom. Imádom ezt, még akkor is, ha behallatszik a forgalom.

Percek telnek el amíg élvezem, hogy egyedül vagyok. Már benyomtam a szendvicsem, de semmi hangulatom visszamenni az épületbe. Szeretem a munkámat, de a szerdai áruszállítás nagyon le tud zsibbasztani.

Kellemes őszi nap van. Már érezni a közelgő lehűlést, de a nap még eléggé felmelegíti a levegőt ahhoz, hogy inkább a szabadban akarja tölteni az ember az idejét. Nagyot sóhajtva felállok, és visszasétálok a raktáron keresztül az épületbe. Útba ejtem a mosdót, kicsit felfrissítem magam mielőtt jön a nagy, délutáni hajrá.

— Sokáig tartott, megint feltartott a titokzatos lány? — kérdezi Gabesz, amint elfoglalom a helyem a pult mögött.

— Nincs semmiféle titokzatos lány, csak az a zakkant csaj, aki két naponta valami ürüggyel bejön, és mindenféle kellemetlen megjegyzést és ajánlatot tesz. Te is ismered. Általában az egyik sarokban állsz, és röhögsz azon, ahogy próbálom barátságosan a tudtára adni, hogy nem érdekel.

— Haver, nem tudom mi van veled, hogy egy kósza numerát se ér meg az a csaj! Én tuti bevinném a raktárba egy körre! — Kacsint, de én csak a fejemet csóválom.

— Hidd el, nem jó ezzel a fajtával bármilyen numerát lezavarni. Ez tapasztalat! — Zárom le a témát pont időben, mert meghalljuk az ajtó feletti csengő hangját.

— Helló, sziasztok!

Egy nő hangját halljuk. Őket általában a férjük, küldi be valami 'izéért'. A végén úgy kapják meg a keresett árut, hogy harminc percen keresztül barkóbázunk egy csavarhúzó, vagy egy tipli kinézetéről. Általában Gabesz kezd, neki több türelme van az ilyen ügyekhez.

— Szia, miben segíthetek? — Kezdi a sablon szöveggel.

Én észreveszem a hangján, hogy nem túl lelkes az előtte álló nő láttán. Nem látom ki az, de a hangja ismerős. Biztosan járt már nálunk korábban.

— Egy műszerészfogót szeretnék.

Hoppá! Az ide betévedő nők nem tudják mi az a műszerészfogó.

Amint kilépek a polc takarásából, először Gabesz tátott száját pillantom meg, ő sem hiszi el amit hallott. Aztán meglátom a nőt.

Mélybarna szemeit fekete keretes szemüveg öleli körül. Haja jobb vállára simul. És akkor már tudom ki ő, tudom miért ismerős a hangja amit már annyiszor hallottam. Órákon át beszélgettünk, álomba ringatott éjszakánként. Kilenc éve már, hogy látni akarom a hanghoz tartozó személyt, de mielőtt észrevehetne, visszabújok a polc mögé. Elég, hogy én láttam őt. De mit keres itt? Biztos vagyok benne, hogy ez nem véletlen. Tudja, hogy itt dolgozom. Mikor is beszéltünk utoljára? Egy vagy két hete? Akkor épp mindenféle kifogást írtam neki, azt remélve, hogy nem fog eljönni. Szégyen, de bejött. Egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy találkozzam vele. Eljött hozzám egyszer, évekkel ezelőtt. De nem mentem ki elé a buszvégre. Én hülye. De most itt van. Miért? Miattam jött volna?