Meleg szemmel.

Azok a régi szép idők...

Sosem voltam egy mindennapi kisgyerek. Ez többször is megmutatkozott abban, ahogyan  óvodás koromban viselkedtem, amiket játszottam, csináltam. A lányos játékok mindig is közelebb álltak hozzám, mint amikkel a fiúk játszottak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy teljesen ignoráltam volna a kisautókat és ne dobáltam volna le őket előszeretettel a teraszunkról, viszont nem utasítottam el sosem egy kis barbiet vagy egy főzést a kiskonyhában.

Óvodás éveimet a helyi óvodában töltöttem, 3 éven keresztül jártam oda, majd egy negyedik, plusz ovis évet töltöttem még egy kecskeméti óvodában. Úgy emlékszem, hogy egy nagyon összetartó kis közösség jött össze a benei oviban, ami biztosan köszönhető volt az óvónőknek és annak is, hogy nem voltunk sokan egy csoportban. Szerintem a kisebb gyerekek abban a korban találkoznak azzal a fogalommal először, hogy szerelem, aminek köszönhetően ők is elkezdenek maguknak párt keresni, hogy felnőttesebbnek tűnjenek. Ez nálam sem maradt el, volt egy kis barátnőm akkoriban, akivel, ha le kellett rajzolni magamat felnőtt koromban, elképzeltem az életem. De emellett mindig is volt egy kisfiú, aki tetszett. Nagyon jó barátok voltunk, de ő sose tekintett rám úgy, mint én rá.

Már kisebb koromban is oda-vissza voltam a Disney mesékért, közülük is Hamupipőke volt a nagy kedvencem. A DVD-n volt egy zene is, ami a rajzfilmhez tartozott. Erre mindig jókat ugrándoztunk, táncoltunk a legidősebb húgommal. Óvodában sem maradhatott el a farsangi ünnepség, minden évben megrendezésre került. Ezen az ünnepségen az óvoda összes növendéke beöltözött valaminek, és egy kellemes délutánt töltöttünk el a helyi kultúrházban. Táncoltunk, jól éreztük magunkat. Egyik évben ezen a farsangi bálon, köszönhetően a kedvenc rajzfilmemnek, a jó tündér keresztanyának öltöztem be, kék szoknyával, varázspálcával. Emlékszem, eleinte nagyon kitartó voltam az ötletem mellett, aztán amikor megérkeztünk, kicsit elbizonytalanodtam, hogy majd mit fognak szólni a többiek, de sikerült akkor leküzdenem magamban ezt az érzést. Talán a látvány ijesztett meg, hogy a fiúk közül csak én voltam valamilyen lánynak öltözve. A hercegnős mesék mellett nagy rajongója voltam a W.I.T.C.H. című sorozatnak, amely 5 főszereplő lány karaktere mindig is a kedvencem volt.

Nem csak a későbbiekben, már óvodában is inkább a lányokkal barátkoztam szívesebben, mint fiúkkal. Nekem ez sosem volt furcsa, nem éreztem magam emiatt rosszul, hiszen az ő társaságukban sokkal inkább ki tudtam teljesedni. Természetesen ez szerintem ilyen idősen mondjuk még a többi fiúnak sem lehetett furcsa, hiszen a gyermeki kíváncsiság ott van mindenkiben.

Nekem három húgom van. Amikor kisebb voltam, még csak egy volt, de pár évvel később már kettő lett. Mindig élvezettel játszottam az ő játékaikkal, vagy néztem velük lányosabb témájú meséket. Hiába voltam köztük az egyetlen fiú, mégis én voltam az legtöbbször, aki miatt barbie-val kellett játszani, vagy én harcoltam a leginkább a mamám magassarkú cipőiért. Barbie-t én is nagyon szerettem volna, csak sajnos nem kaptam, így a húgaim készleteiből éltem. Akárhányszor csak szerepjátékosat játszottunk, mindig inkább egy lány karakterét öltöttem magamra, nem szerettem fiút játszani a játékokban. Még a régebbi házunknál volt egy kis gödör, ami mellett egy fa állt. Az volt a kedvenc helyem egy kis hófehérkés játékhoz. Hófehérke története is egyébként az egyik kedvencem volt olyannyira, hogy emlékszem egyik nap bevittem a filmet és megkértem az óvónőmet, hogy a délutáni pihenőnél nézzük meg.

Mindennek ellenére természetesen játszottam fiús játékokkal is, rengeteg fiú barátom volt az óvodában és tisztában voltam azzal, hogy miket csinál egy kisfiú. De merem állítani, hogy nem lett volna ilyen boldog az összes ovis évem, hogyha a leírottak ne történtek volna meg velem, hiszen én ilyen voltam akkor. Ezek érdekeltek és így tudtam csak olyan lenni, amilyen most vagyok. Anyukámmal többször is beszéltem már ezekről az évekről, és ő elmondta nekem, hogy már akkor is voltak olyan gondolatai, hogy én más vagyok, mint a többi kisfiú. Emlékszem, többször is volt olyan, hogy este a meseolvasás után közösen leültünk, beszélgettünk és anyáék elmondták, hogy ha úgy éreznénk, hogy másmilyenek vagyunk, mint a többiek, ha úgy éreznénk, hogy valami gond van, szóljunk és megbeszéljük, mindig mellettünk fognak állni. Sajnos így több mint 15 év távlatában nem tudom úgy átadni, ahogyan ők mondták, de csupa törődés és sosem az ellenszenv sugárzott a mondataikból. Ennek ellenére vittem tovább magammal a kis titkomat, hiszen úgy gondoltam, hogy a világnak nem lesz baja ezzel a tulajdonságommal.

Így a rész végéhez érve szeretnék megemlíteni egy olyan könyvet, amelyet mostanság adtak ki, a Meseország mindenkié című mesekönyvet. Sokan támadják, betiltatnák az óvodákban, én mégis azon az állásponton vagyok, hogy a gyerekek egy ilyen mesekönyv elolvasásával egy sokkal tágabb képet kaphatnak, lehetőségük van arra, hogy megismerjék az őket körülvevő világot. Hiszen ezek a mesék átiratok, amelyek szerintem jól tükrözik, hogy ezeknek van egy eredeti verziójuk, amelyben a karakterek az ellenkező nemhez vonzódnak, de ebben az átiratban pedig a saját nemükhöz, így bemutatva, hogy a mi társadalmunkban is vannak ilyen és olyan emberek, mint a mesekönyvben. A kis történetek elfogadásra, toleranciára nevelnek, amely nagyon fontos értékek lennének a mi kis törékeny világunkban. Kiindulva az én gyerekkoromból, lehet nekem még az önazonosításomban is sokat segített volna ez a könyv óvodás koromban. És nem azért, mert a mesekönyv rám kényszerítette volna ezt a tulajdonságot, hanem csak hozzájárult volna ahhoz, hogy tisztában legyek önmagammal. Rájöjjek, hogy az érzéseim nem voltak hamisak, hanem ezek tettek engem azzá, aki vagyok.