Kőbe írt história

7. Basszus!

- Köszönöm, akárki is vigyázott rám, hogy egyben ide értem! - Motyogom, ahogy végig gyalogolok a nyugodt kisváros utcáin. - Godric's Hollow, hát itt vagyok. - Motyogom magam elé, ahogy a kezemben tartott levélre pillantok. A barna bagoly valahol a Doveri-szoros közepén ért utol és adta a kezembe a levelet, amin ott virított a nagynéni lakcíme. Így kerülök most egy hosszú vonatút után Godric's Hollowba. Az igazat megvallva nagyon izgatott vagyok Bathilda Bagshot a brit varázsló közösség legjobb történésze, egy legendával fogok találkozni és belegondolni, hogy a hölgy a rokonom. Csak a fejem rázom az ilyen gondolatokra, hamarosan nem fog senki se örülni neki, ha bármi köze van hozzám. Na, és itt jelenik meg a másik oka az izgalmamnak.

Albus Dumbledore! Tudom, hogy itt kell találkoznom vele, nem is olyan sokára, valahogy akkor kezdődhetett el a nyári szünet, mikor Angliába értem. Hamarosan meg fog történni Grindelwald életének, vagyis az én életemnek az egyik legmeghatározóbb pillanata. Ez a találkozás fog mozgásba lendíteni mindent, ami az elkövetkező évtizedekben meghatározza a varázslóvilágot, és akkor még nem veszem hozzá a két világ háborút, amik sötéten lebegnek a fejem felett. Nem, nem szabad ezzel foglalkoznom most. Jelenleg arra kell koncentrálnom, ami körülöttem folyik.

- Kérlek, add, hogy ne nézzen ki olyan jól, mint a színésze! - Suttogom magam elé, mikor gondolataim vissza vándorolnak Albus Dumbledorera, azonban nem sokáig tudok rajta és az aggodalmamon gondolkodni, hiszen elérek a levélen megadott helyre.

- Te vagy Gellert igaz? - Szólít meg az ajtóban álló idősödő hölgy, én lassan biccentek egyet. - Bathilda Bagshot, örvendek a találkozásnak. - Nyújtja felém a kezét, én pedig óvatosan megfogom és az ajkaimhoz emelem, hogy lágy csókot leheljek rá.

- Enyém a megtiszteltetés. - Mondom mosolyogva.

- Gyere beljebb! - Mosolyodik el és invitál be a házba. - A baglyod már aggódott érted, szegény órákig itt repkedett a ház körül, mikor a leveled hozta. - Kuncog. - Végül a kéményen keresztül esett be. - Erre én elnevetem magam.

- Nem is Errol lenne. - Lépek a madárhoz és simogatom meg a fejét. - Helló haver. - Suttogom a fülébe, mire ő boldogan huhog egyet.

- Kirúgtak, igaz? - Jön a kérdés a hátam mögül rideg hangon, én nagyot sóhajtok és a nő felé fordulok, majd biccentek egyet. - Mit csináltál, amit még a Drumstrang sem viselt el? - Kérdezi felhúzott szemöldökkel, én meg elfordítom róla a tekintetem.

- Megpróbáltam varázslót teremteni. - Suttogom az orrom alatt és a következő, amit észreveszek, hogy a nő szorosan megölel.

- Ennyire fájt, hogy meghalt? - Kérdezi és nem kell mondania kire gondol pontosan tudom.

- El se tudja hinni mennyire és mennyire fog minden ezután fájni. - Sóhajtok egyet, amivel elérem, hogy felnézzen rám, tekintetében sajnálattal.

- Othilda nem hazudott, igaz? - Erre én csak oldalra billentem a fejem, nem értem miben hazudhatott volna a nagymamám a nőnek. - Mikor megszülettél, vagy helyesebb lenne azt mondanom, hogy megszületett? - A szemeim tágra nyílnak a nő szavaira, az viszont csak elmosolyodik. - Kaptam egy levelet Othildától, amiben közölte, hogy úgy érzi, nem maradhat sokáig az unokájával, hogy a gyerek aki a fiának született nem lesz mindig az a gyerek és hogy egyszer el fog hozzám jutni. Nem értettem mit akart ezzel mondani, úgyhogy írtam neki, hogy magyarázza el és ennyit kaptam válaszul. - Lép oda a fal mellett álló kis polchoz és vesz ki belőle egy papírt, amit a kezembe ad. Én kihajtom a lapot és tágra nyílt szemekkel nézek a szövegre. "Egy másik világból jött, ahol mi nem létezünk és mindent tud a jövőnkről!"

- Ezt a nagyi küldte? - Kérdezem remegő hangon, mire ő biccent egyet.

- Akarsz róla beszélni? - Billenti oldalra a fejét. - Történész vagyok, úgyhogy remélem nem bánod, hogy kíváncsi vagyok, de tiszteletben tartom, ha úgy érzed nem akarsz velem megosztani semmit.

- Jól esne egy beszélgetés. - Suttogom a szívemre szorítva a kezemben tartott papírlapot.

- Akkor gyere! - Int és vezet beljebb a lakályos kis házba, ahol egy hosszú beszélgetést folytatunk az érzelmeimről és azokról a dolgokról, amik aggasztanak. A nő csendben hallgat végig és hogy őszinte legyek olyan, mintha a nagyival beszélnék. - Nem maradsz velem sokáig, igaz? - Kérdezi, mikor már pár perce némán ülünk, én megrázom a fejem.

- Csak a nyárra maradok itt. - Jelentem ki.

- Ennyire el akarsz menni? - Szomorodik el, mire megrázom a fejem és lehunyom a szemem.

- El kell mennem. Nem maradhatok itt, nem változtathatom meg a jövőt. - Szorulnak ökölbe a kezeim, de hirtelen megérzem rajtuk a nő kezeit.

- Remélem egyszer meggondolod magad és akkor találkozhatunk újra. Viszont addig jobb, ha mindent kihozol abból, amid van. A szomszédban lakik egy fiatal varázsló, olyan idős lehet mint te, biztos jól esne a társaság. Bemutatlak neki! - Mondja lelkesen, de én a lelkesedés helyett idegesebb leszek, mint voltam. - Mi a baj? - Ijed meg a nő. - Ne muta...

- De! - Vágom rá azonnal. - Ismernem kell. - Hajtom le a fejem.

- Gellert, mi fog történni? - Szegezi nekem a kérdést.

- A testvére meg fog halni. - Mondom szomorúan, mire a nő is elszomorodik.

- Akkor csak nagyobb szüksége lesz neki is egy barátra. - Biccent egyet magabiztosan, ahogy feláll és megfogja a csuklómat. - Gyere! Ne vesztegessük az időnk! - Mosolyog rám, ahogy maga után húz ki a házból egyenesen a szomszédba, ahol be is kopog, minden hezitálás nélkül.

- Megyek! - Hallok meg egy fiatal hangot, és nagyot kell nyelnem, most vagy soha. Az ajtó lassan kinyílik és kilép rajta egy korom béli fiú.

- Basszus! - Bukik ki belőlem, mikor végignézek a fiún. Levegőt venni is elfelejtek a látványtól, ha azt hittem, hogy a színésze szexi volt, akkor a valódi Albus Dumbledore egy kibaszott görög istenség! Mogyoróbarna vállig érő haj, tökéletes arcforma és fizikum, elképesztő öltözködési stílus és azok a kék szemek, mintha a lelkemig látnának. Hogy a rákba fogom én itt hagyni ezt a fiút? Nekem át kellene őt verni, de hogy fogom ezt megtenni, ha már most kívánom? Nyugalom, akik ilyen jól néznek ki azoknak általában borzalmas a viselkedése.

- Üdvözöllek ifjú Albus. Szeretném, ha megismernéd a kuzinom unokáját olyan, mint mi. - Int a nagynéném felém. - Ő itt Gellert Grindelwald. Gellert, ő pedig Albus Dumbledore. - Mutat be engem a fiúnak, aki arcán egy kedves mosollyal nyújt nekem kezet.

- Örvendek a találkozásnak. - Mondja egyenesen a szemeimbe nézve.

- Szintúgy. - Válaszolok, nagyot nyelve.

- Ha lenne kedved valamikor beszélgethetnénk. - Ajánlja fel én meg a nagynénémre nézek.

- Baj lenne, ha most nem mennék veled haza? - Kérdezem, mire a nő kuncogni kezd.

- Ugyan dehogy. Érezzétek jól magatok! Vacsorára várlak haza Gellert! - Int nekünk, én meg biccentek felé.

- Bejössz? - Biccent a ház belseje felé a fiú.

- Igen. - Felelek, majd követem a házba, hogy egy beszélgetéssel telt délutánt töltsek el a fiú társaságában.

- Holnap is találkozunk, ugye? - Kérdezi reménnyel a szemében, mikor este kikísér az ajtóhoz.

- Természetesen. - Mondom mosolyogva. - Jó éjt Albus. - Köszönök el és mikor ő viszonozza a köszönést elindulok új ideiglenes otthonom felé.

- Mi történt Gellert? - Ölel magához Bathilda néni, mikor haza érek, én meg elsírom magam és szorosan viszonozom az ölelést.

Tökéletes, kibaszottul tökéletes annyira, mint még senki! Hogy a picsába fogom én megtenni, amit meg kell tennem, így?! Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore, mi a faszért kell neked ennyire tökéletesnek lenned? És miért kell nekem ezért szenvednem?