A kedvenc nyaram ✔

Este

A fertőtlenítő maró szaga bejárta a kórház folyosóit és szépen lassan az én testemet is. Jason kórtermével szemben ültünk. Lennie, Teresa, Morgan, Cam és én, eközben pedig Mr. Hardware fel s alá járkált előttünk. Lenni idegesen fészkelődött, Teresa a biológia tankönyve fölé hajolt de már egy órája ugyan azt a mondatot nézte, így szerintem csak a tábor igazgató tekintetét kerülte. Morgan a telefonjába merülve levelezett a nagymamájával. Cameron a kezét a combomon pihentetve ült ezzel is hirdetve az, hogy ő bizony megvéd akkor is ha ahhoz szét kell vernie valakit. Én pedig csak a vállán pihentetve a fejem bámultam magam elé. Még mindig nem igazán hittem el, hogy ez történt. Hogy kirúgtak, hogy nem jöhetek vissza soha, hogy Cam bevert Jasonnak és ezért most mind itt ülünk és a leleteit várjuk...

A következő pillanatban egy orvos lépett ki a kórteremből mire Mr. Hardware rögtön oda sietett hozzá.

  -Jó napot kívánok, én vagyok Jason ideiglenes gondviselője! Ray Hardware - fogott kezet az orvossal.

  -Üdvözlöm, Dr. Gonay vagyok! - rázta meg a kezét.

  -Nos? - csapta össze maga előtt hatalmas tenyereit, Mr. Hardware amibe belezengett a folyosó - Hogy van?

  -Nyugodjon meg, semmi komoly nem történt! Eltört az orra, össze kellett varrni a száját, de összességében ennyi. Sok vért veszített elég hirtelen, ezért veszíthette el az eszméletét, de az állapota stabil, infúzióra helyeztük és holnap már mehet is vissza a táborba! - mosolyodott el az orvos.

  -Hát oda biztosan nem... - dünnyögte magában mellettem Morgan, de a többiek nem hallották.

  -Semmi komoly? Azért ez elég durvának tűnik nekem! - hüledezett Mr. Hardware.

  -Ahhoz képest, hogy autó balesetet szenvedett, elég gyenge sérüléseket szerzett - védekezett az orvos. 

  -Autó? Ó, persze, igen! Igaza van! Köszönöm! Viszlát! - bólintott zavartan a tábor igazgató. 

Na igen... Végül úgy döntöttünk, nem áruljuk el, pontosan mi is történt Jasonnel, senkinek. Mr. Harware csak azért ment bele, mert szerinte is rossz fényt vetne a táborra.
Úgyogy, Jason autó balesetett szenvedett amikor elment a zöldségeshez. Tudom, kicsit sántít a sztori, de ezt sikerült összehoznunk negyed óra alatt, amíg a korházba értünk.

  -És most? - kérdezte idegesen Lennie. Szegény, én őt annyira sajnáltam. Hiszen ő semmit nem tett. Semmiben nem volt benne. Szimplán, csak rossz csapattal barátkozott. Annyi volt a bűne, hogy túl közvetlen volt.

  -Most szépen vissza megyünk a táborba, össze pakoltok és a leghamarabb érkező vonattal el mentek. Én ugyanis, abban a pillanatban, hogy lepecsételtem az eltanácsolási lapotokat kivontam magam a felügyeletetekből. Most már nem rajtam múlik mit csináltok. És nem is érdekel. - vágta a képünkbe majd felállva a parkolóba indult, mi pedig követtük.

  -És Jasonnel mi lesz? - kérdezte Teresa.

  -A szülei jönnek érte holnap a korházba. Felhívtam őket. És ha még valamelyikőtök kérdez valamit az ő szüleit is felhívom! - fenyegetőzött az ujját rázva.

  -Most néztem meg a menetrendet, a legközelebbi vonat, holnap reggel indul - hüledezett Morgan.

  -Mint mondtam, nem érdekel mit csináltok - vonta meg a vállát Mr. Harware diplomatikusan.

 Pufogva beszáltunk a kisbuszba majd már indultunk is a táborhoz. Ott aztán a házunkhoz siettünk az igazgató ugyanis fél órát adott, hogy elhagyjuk a tábort utána pedig hívja a szüleinket. A ruháimat a bőröndömbe dobálva elszorult torokkal rendezgettem a cuccaim. 

  -Ez nem fair! - suttogtam elfolytott hangon.

  -Ez nagyon nem az! - helyeselt Morgan.

  -Utálom Mr. Hardware-t - bólogatott Teresa.

  -Igazság talan ez az egész! - szomorkodott Lennie is.

Amint végeztünk végig néztünk a szobán. Itt eredtek meg először a könnyeim. A szőnyeget látva amin oly sokszor kuporogtunk együtt... Hiányozni fog ez a hely. Nagyon. Kilépve a bőröndönket magunkra rángatva csatlakoztunk Cam-hez aki már az ajtóban várt ránk. Fél karjával átkarolta a vállam és magához húzva nyomott egy puszit a homlokomra.

A kapu felé sietve álltuk a szórakozó táborozók tekintetét. Össze súgtak, felnevettek, odakiabáltak vagy éppen tudomást sem véve rólunk tovább beszélgettek. Tényleg gyűlöltek minket. Csak azt nem tudom miért. 

Kilépve a kapun egy darabig gyalogoltunk még majd  az erdő közepén egyszerre megtorpantunk. Akkor fogtuk fel először igazán mi is történt. Kirúgtak a táborból. Kitiltottak. Soha többé nem jöhetünk vissza. 

Ott a koromsötét erdő közepén egyszerre tört össze öt szív. Szétzuhant öt eber. Aztán néhány perc után egyszerre épült össze amikor az öt szív öt gazdája egymásba kapaszkodva kihúzta magát és tovább ment. Tovább léptek. Szorosan egymásba csimpaszkodva, hogy ha az egyikük esetleg újra össze törne a többiek felhúzzák. Akkor már senki másra nem számíthattak és nem is számítottak, csak egymásra. 

Az öt ember hamarosan megérkezett a vasút állomásra és csak akkor jöttek rá, hogy az éjszakájuk még nem ért véget. Csak akkor kezdődött. Ugyanis este 11 volt és a vonatuk csak reggel 6kor indult. 

A vasút állomáson kellett aludniuk.

Hát meg is érkeztem, az ígért résszel!

Köszönöm mindenkinek aki az előző kérdés alá kommentelt.Ezek szerint amint kikerül a következő és egyben az utolsó rész ebből a sztoriból, el is kezdem a trilógia első részének első fejezetét kitenni. Vagyis az Énekelj! első fejezetét.Kicsit fura lesz majd amikor ennek a sztorinak vége lesz. Egészen megszerettem
Avery-éket. Na meg persze Cameront...