Lucifer lánya (Black Butler ff.)

1.fejezet

I.  Grell, mégis minek sikoltozol?

Nem kell a boldog élet. Már rég lemondtam róla. Felesleges. Csupán a bátyáimnak és az öcséimnek legyen tökéletes élete. Legyenek vidámak, nevessenek, szeressenek, éljenek. Gyáva vagyok, így az egyszerűbb utat választom, feladom.

Elnyeli a sötétség az elmémet, mint az utóbbi pár hétben, ez már számomra megszokott. Az öngyilkosság mindig vidáman integet felém, várva, hogy végre leszólítsam és felszabadítson a sok teher alól, melyet még az apám rakott rám, hogy az egyetlen lányának nehogy jó gyerekkora legyen már.

Az apám, történetesen a jelenlegi uralkodó a pokolban, Lucifer. Érdekes egy személyiség annyi szent! Van 16 gyermeke, ebből én vagyok az egyetlen nő nemű. Amikor megtudta, hogy lány leszek, úgy tett, mintha annyira örülne neki, viszont a valóság jóval távolabb áll a színészkedésétől.

Ennek több oka is van.

Először is a családunkban van egy hagyomány, amely összességében arról szól, hogy mihelyst elérjük családon belül - az esetleges befogadott gyerekekre nem vonatkozik - a négy éves kort, át kell mennünk egy vizsgán, ami eldönti, hogy életben maradhatunk-e. Viszont,ha esetleg nem sikerül átmenni valakinek a vizsgán, akkor kivégzik. Egy nagyon kegyetlen és egyszerű elv alapján. A gyengék semmirevalók. Nem tudnak gondoskodni magukról, s a környezetükről, illetve embert sem képesek ölni, amely halálos hiba Lucifer leszármazottai között. Apuci pechére nekem sikerült letenni a vizsgát, nem tudott tőlem megszabadulni.

Egész életemben arra tanítottak a magántanáraim, hogy legyek gyenge. Hogy miért? Ez egy nagyon egyszerű kérdés, máris megválaszolom. A gyengéknek veszniük kell, ez a rendkívül bíztató mondat is belebújt drága édesapám szabálykönyvébe. Csak jót akartak nekem, mert ha esetleg meghaltam volna, nem kellett volna átélnem megannyi szörnyű dolgot, ami - természetesen - apám miatt történt.

Mindig is gyűlölt azért, mert én lettem a kiválasztott és nem a fiai közül valaki, de engem ez nem igazán izgatott, hiszen ott volt nekem az édesanyám. Mindennél jobban szerettem és tiszteltem őt, egy nagyon erős és határozott nő volt, közben pedig a legkedvesebb és legbájosabb anyuka. Nem utált, mint apám, csak azért, mert lánynak születtem, sőt! Minden délután észrevétlenül besurrant a szobámba és órákig beszélgettünk - persze apa ezt úgy tudta, hogy anya aludni megy - csajos dolgokról. Mindig megkérdezte, hogy tetszik-e valaki vagy nem, illetve neki még az sem lett volna probléma, ha esetleg a saját nememhez vonzódom, hiszen erről is beszélt nekem, ő elfogadott volna így is, úgy is.

Alapvetően nem érdekel mit csinál velem az apám, csak a testvéreimnek ne essen baja. Miután anyámat kivégeztette, mert megtudta, hogy védelmez engem és törődik velem, csak ők maradtak nekem. Viszont most, hogy ennyire elkalandoztam, már nincs is annyira kedvem az öngyilkossághoz. Nincs értelme mindennap a halálhoz vágyakozni, hiszen ez az egész nem is az én hibám, vagy lehet, hogy mégis?

                             *****

Gyorsan leszállok az irodámban lévő ablak párkányáról, amiről alig öt perce még le akartam ugrani. Így átgondolva, nincs is olyan magasan, hogy meghaljak a zuhanásban. Pedig tök jó ötlet volt, ha leugrom és meghalok, akkor annyi, ha nem, akkor legalább zuhantam egy jót.

Miközben a föld és az ablakom közti távolságot tanulmányozom, észreveszem a kapun besurranó kis alakot egy - valószínűleg - démoni komornyikkal. Annyira hülye csak nem vagyok, hogy nem ismernem meg a démontársaimat. Érdeklődve húzom fel a szemöldökeimet, mert az a pici alak egy kölyök lehet. Már egy gyereknek is behódolunk, Démonka?