Ott álltunk a tó partján, a fák, mint nagyszülők magasodtak felénk, hogy megóvjanak a perzselő napsugaraktól.
Mögöttem állt, karját a derekamon átkulcsolva, az állát pedig a vállamra helyezve csodálta a naplementét. Ahhoz képest, hogy a Hold lassan átvette a Nap helyét az égen, igenis meleg volt, körülbelül 27-30 fok.
Hirtelen elengedte a derekam, mire hátrafordultam.
- Hozzám jösz? - kérdezte, és közben letérdelt, a kezeim a kezei közé szorította és egy apró, bordó dobozt mutatott felém, a belsejében egy gyűrűvel.
Akaratlanul is mosolyra húzódott az ajkam, hihetetlen, hogy ennyi év után is meg tud lepni. A legeslegmegfelelőbb pillanatot választotta, hogy megkérje a kezemet.
De ami a legjobban megdöbbentett, hogy emlékezett. Emlékezett arra, amit anno 15 évesen nevetve meséltem neki. Megjegyezte és most valóraváltotta.
- Igen! - mondtam, majd újra és újra elismételtem - Igen! Igen!
Hirtelen a nyakába ugrottam és megpusziltam.
- Nekem is mondanom kell valamit - vallottam be, úgy éreztem ez a legjobb alkalom arra, hogy színt valljak neki -, gyerekünk lesz.
Hihetetlenül elmosolyodott, megölelt és a kezét a pocakomra tette.
Ahogy a gyerekek cseperednek, úgy lesznek egyre kiváncsibbak. Lili 14 éves volt, mikor egyik nap odajött hozzánk a konyhába és arra kért, hogy meséljunk neki, hogyan ismerkedtünk meg.
- Nekem jobb ötletem van - szóltam, majd a padlásra felsietve egy poros fekete könyvet cipeltem le, és mosolyogva nyújtottam át a lányomnak:
- Tessék!
A fekete könyv első oldalán a következő pár sor állt, arany betűkkel, amiket még én írtam Lili születésekor:
„ Drága Lili! Olvasd figyelmesen a következő oldalakat, mert a mi szerelmünk édesapáddal sok mindent bejárt: kibírtuk az idő és a távolság próbáját, átharcoltuk magunkat az érzelmek viharán, hajóztunk a viták tengerén, de végül megérkeztünk ide és most itt vagyunk. Itt vagyunk a Boldogság - szigetén. "
