Későre járt, mindjárt hajnali kettő. Már jó ideje elkezdődött a szokásos procedúra. Már egy ideje szólt, az általam éppen kiválasztott szomorú, lélekgyötrő zene. Ilyenkor, mindig erre van szükségem. Más nem segít. Most is, mint minden eddigi alkalommal, felmerült bennem, hogy kimenjek. de, végül mindig elvetem az ötletet. De a ma éjjel valami más volt. Talán picit jobb, vagy rosszabb mint az eddigiek....nem tudhatom De valami ma más volt....
Ahogyan otthon ültem a székemben, a számítógépem rideg fehér fénye előtt és hallgattam folyton folyvást ugyanazt az egy számot, azon töprengtem, miért oly kegyetlen az élet. Folyamatos stressz, a fiatalkorban oktalanul kialakuló depresszió ami bármely rossz élménytől állandósulhat, vagy az emberi kapcsolatok nehézsége és a társadalom által mutatott totális ignorancia azok felé akiknek problémáik vannak. Mindig is hittem, hogy az embereknek törődniük kellene egymással. Nem kell komoly dolgokra gondolni, elég a puszta beszéd, vagy épp a hallgatás. Jobb szó talán, a megértés. Hogy meghallgatjuk a másikat, hogy legyen valakink akiknek el tudjuk mondani, hogy fáj. Aki ott van velünk. Lehet ez egy fél órában történő beszélgetés valakivel a héven, de lehet akár egy társ is. Férj, feleség, barát, barátnő, legjobbarát miegymás. Egy lelkitárs. Aki melletted áll a legszürkébb napokon, akinek mindent elmondhatsz, és aki ítélet nélkül hallgatja önpusztító monológodat arról, hogy miként bánik veled az élet, holott sok esetben észre sem veszed, hogy nincs is miért búslakodni. Persze a fájdalom és a depresszió szubjektív érzelem. Nem hasonlíthatjuk magunkat mindig a legjobbhoz vagy épp a legrosszabbhoz.
Mindig is gyűlöltem az afrikai éhező gyerekek vagy a szegényeknek ennyi sem jut példákat. Az én életemben hol a francban van nekik helye? Mi alapján kéne nekem átéreznem, egy a világ másik pontján élő helyzetét a harmadik világban? Egyszerű passzív hozzáállás példája ez amikor nem akarunk törődni a másikkal és keresünk rá valamilyen okot, hogy azt mondhassuk "ne rinyálj"
Ma este kivételesen elindultam. Nem vittem magammal mást ,csak a telefonomat, hogy zenét hallgathassak és egy fülhallgatót. Feláltam a székemből. felvettem egy nadrágot, majd magamra öltöttem kedvenc pulóveremet. Talán egy banda logója lehetett rajta, nem emlékszem....
Lesiettem a halkan ropogó falépcsőn, felvettem a bakancsomat és elindultam a kapu felé. Félúton a konyha felé menet megálltam. Nem tudom ,hogy miért, de végül egy hosszú késsel a pulóverem alatt indultam el. Jártam az utcákat, arra mentem amelyik utat először megláttam, cél nélkül.
Szerettem ilyenkor sétálni. Nyugodt volt. nem voltak emberek mint nappal. A sötétség pedig mint jóbarát ölelt körül és rejtett el engem az éjszakában.
Ekkortájt mindig imádtam, a nappal forgalmas utakon menni. Mert éjjelre ezek is kiürültek. Szerettem az út közepén sétálni, mintha csak nekem rakták volna oda az egészet.
Mindig úgy jártam ezeken az utakon, mintha mind miattam volna ott. Egyfajta, felsőbb erőként gondolva magamra aki csak idetévedt a földre, aki nem részese ennek a világnak és kénye kedve szerint tehetne benne amit akar. Irányíthatna, mindent és mindenkit. Mint, egyfajta isten vagy micsoda?
Bár bizonyos dolgokon nem lehet változtatni. Mert még az istennek sincsen behatása az emberi tudatra. Ott még neki sincs konkrét befolyása, még ha pár vallásra őrült és fanatikus fejében rajta kívül nincs is más. Az csak gondolat. elvetemült, bezárult látásmód. De nem felsőbb kontroll.
