Beépített érzések

25.rész

|Hannah szemszöge|

Mindannyian dühtől voltunk fűtve, de nem voltunk gyilkosok. Sem gyilkosok,sem pedig szuperhősök, ezzel pedig tisztában voltunk. Még ígyis, pedig alig tudtunk ép ésszel gondolkodni.
Minden akadályt ideiglenesen megsemmisítve haladtunk a Schnapp szülők felé,csak azt akartuk,hogy vége legyen.

|Noah szemszöge|

Csak azt akartuk,hogy vége legyen...
Sietős léptekkel haladtunk a szüleink felé, Reginával,Hannahval és Chloéval. Az ajtó legnagyobb megdöbbenésünkre nem volt zárva,ez alig észrevehető ténynek számított ebben a szituációban. Hannah sietős mozdulatokkal vágta le a szüleimet a gyilkos halak felől, és futva hagytuk (volna) el az épületet,amikor azt láttam, hogy Hannah Collins visszafordul a bejárat előtt. Mindenki szaladt ki, csak én vettem észre, hogy a lány levált tőlünk.
- Ashley ,mit csinálsz? - kérdeztem egy apró gúnyos mosollyal az arcomon.
- James ,nekem most el kell intéznem valamit. - válaszolta ,majd ő is hasonló mosolyra húzta a száját.
Felnevettem a "becenevemen" majd ösztönösen indultam utána.
- Szeretlek. - mondta komolyan. - De ezt egyedül kell megtennem.
Mélyen a szemébe néztem,ott álltunk ahol bármikor elkaphattak,az ajkunk olyan közel volt egymáshoz,hogy éreztem a levegő vételeit.
- Ki az a James? - kérdeztem,mire felnevetett.
- Ez volt édesapám neve. - válaszolta,majd futni kezdett a folyosón egy egyértelmű irány felé.
Futottam utána, időközben még a kezét is megfogtam. Nem hagyom egyedül. Ő sem tette soha. Benyitott az ajtón, és ezúttal mindkettőnk szeme elé tárult az egész szoba.
- Hannah.. - kezdtem volna jellemezni az érzést.
Vagyis inkább az emlék rengeteget... A szemem előtt volt,ahogy együtt ugrálunk a szürke szobában,a vezetékekkel játszunk,a szüleink a sarokban a gépeknél és technikai eszközöknél veszekednek vagy éppen beszélgetnek. Láttam ahogy a szüleink együtt ezt tervezgetik az akkor még üres szobában ,hogy nevetnek együtt, ahogy legjobb barátok és mi is azok leszünk Hannahval, és aztán... Aztán megjelenik előttem a kapu,ami a szoba egyik végében található. Látom ahogy a vezetékekhez kapcsolódnak ezek az inda szerű lények,amik nem mozognak de élnek. És látom,ahogy mi Hannahval belépünk a kapun, és nem azt a csodavilágot látjuk amit azelőtt elképzeltünk vagy lerajzoltunk,hanem egy ködös, negatív érzést keltő világot. Mint az...
- Tudom. Upsidedown. - fejezte be a mondatomat Hannah.
És valóban úgy nézett ki ez a hely mint a jól ismert Upsidedown.
Ez a szó jellemezte leginkább. És csak néztük, egymás mellett álltunk összekulcsolt kezekkel. Peterson a földön feküdt, még mindig eszméletlenül,amikor Hannah elém állt, és könnyes szemekkel egy pillanatra megállt,majd elindult Peterson felé. Húzni kezdte, én pedig rögtön megértettem mire gondol és segítettem neki, ezúttal már én is könnyes szemmel. Mert Hannah fájdalma az én fájdalmam. És mert mindketten tudtuk. Mert mindketten láttuk,hogy azon a bizonyos napon ,12 éve Peterson ölte meg Hannah szüleit. Máshogy,de mindkettőnk emlékeiben ott volt.
A kapuhoz értünk, és nem tudtam ,hogy mit tegyek. Mit kell tenni egy ilyen helyzetben? Lefagytam,amennyire lehetett,csak hagytam, hogy a könnyeim akár egy lavina zúduljanak le ,egészen a nyakamig az arcomon keresztül, amíg azt lányt néztem akit régen a legjobban ismertem,de most csak egy idegen számomra,akit meg akarok ismerni.
- Sajnálom. - suttogta ,majd egy puszit nyomott Peterson arcára. - És köszönöm. - törölte le a könnyeit, majd odaállt mellém ,szorosan rákulcsolta kezét az enyémre és belökte Petersont a kapuba.

Vége