The one-night affair. Love or business? (Toto Wolff fanfiction)

1

1.rész

Az idő és vágy. Azt mondják ez a két dolog mozgatja a világot. A világot, amelyben élünk, és amely olykor képes egy szoba méretűre zsugorodni és fojtogatni, vagy éppen olyan hatalmassá, színessé, és csodálatossá válni, mint egy kalandfilm képkockái.

Az idő valamilyen paradox módon átírja az emlékezetünket, megszépít képeket, emlékeket, történeteket, de ugyanakkor kegyetlenül is játszik velünk, egyszerű emberekkel. Ha idegesen, remegve, rettegve várunk valamire lassan halad, lépésben cammog, elnyújtva és kínozva bennünket. Amikor pedig boldogok vagyunk, és önfeledten tele a szívünk reménnyel repül, száguld, mintha egy sas bukna alá zsákmányra vadászva, és gyorsan eltűnik a ködben.

A vágy pedig, akár a levegő. Körülvesz minket, és pókhálóhoz hasonló módon szövi át életünket. Mindig vágyunk, vágyakozunk valamire, vagy valakire. Vágyunk egy gyönyörű autóra, új és jobb munkára, sikerekre, hírnévre és igen vágyunk az ellenségeink bukására, hogy láthassuk fájdalmukat és szenvedésüket. Vágyunk egy ideális társra, vagy csak valakire, aki velünk van és támogat bennünket. Vágyunk egy családra, vagy éppen pont arra, hogy semmiképpen se legyen.

Az ember ilyen bonyolult, mégis egyszerű teremtmény. Tele vágyakkal, reményekkel. De amint senki sem tud előre, hogy mennyi azaz idő, ami megadatik, amit Isten, a Sors, a Végzet vagy éppen a jó szerencse ránk szabott. Ez az a tényező, amit senki sem befolyásolhat, egyszerűen csak megtörténik velünk.

A legrosszabb, amit az idő tesz velünk a veszteség, amit előbb vagy utóbb átélünk miatta. Elragad tőlünk valakit fontosat, megváltoztatva az életünket. Abben a percben még magunk sem tudjuk hogy ez a változás jót vagy rosszat hoz, segít helyes útra terelni minket vagy sem. Csak azt tudjuk, hogy a fájdalom és a bánat létezik, ami átformál, és sebeket ejt rajtunk. Olyan sebeket, amelyek képesek még évekkel később is vérezni, vagy hosszú idő után újra felszakadni, még nagyobb fájdalmat okozva, mint azelőtt.

Egy másik talán legkegyetlenebb ember és jellemformáló erő még a hazugság, ami képes az emberből kiölni az érzékeseket, helyére téve a féktelen dühöt és haragot. Minél tovább hazudik valaki annál inkább szeretnénk bántani, visszaadva a minket ért sebeket.

Az, hogy ki milyen emberré válik, és mit tesz vagy nem tesz, az már mindenkinek a saját felelősséget. De sohasem szabad elfelejtenünk, hogy „Pálca és kő tán csontot tör, de a szavak okozta sebek sosem gyógyulnak be. Főleg, ha olyan szavak marnak belénk, amikre sosem számítottunk."/ A pletykafészek c. film/

Néha akár egyetlen szó képes felemelni vagy a mélybe taszítani minket. Mélységbe, mely olyan sötétséget tartogat számunkra, mint a legsötétebb csillagok nélküli éjszaka, egy labirintus, amelyből kijutni lehetetlen...

- „Wake me up, Wake me up inside, I can't wake up, Wake me up inside, Save me, call my name and save me from the dark..." /Ébressz fel, Ébreszd fel a belsőmet, Nem tudok felébredni, Ébreszd fel a belsőmet, Ments meg, szólíts a nevem és ment meg a sötétségből..."/Evanescence-Bring me to life/ - suttogtam halkan a dallamot, miközben az ablakkeretemnek dőltem összefont kezekkel, és kibámultam a sötét éjszakába, elementáris erővel tomboló a viharba.

Villámok cikáztak át az égbolton, egy fehér éles drótvonalként átvágva a szinte már éjszakai sötétségen, miközben olyan erővel dörgött az ég, mintha éppen egy légibombázás kellős közepén állnánk és hallanánk a robbanásokat. Az esőcseppeket az orkán erejű szél durván az ablakhoz vágta, hangos dobpergésre emlékeztető kopogást hallatva. Az utcán álló lámpák sora már percekkel ezelőtt kialudt, sötétségbe vonva a környéket. De villámok okozta pillanatnyi fények így is láttatni engedték a folyóvá duzzadó a járdán és útesten hömpölygő áradatot. Szemeteseket, és rollereket sodort magával, aztán már pár robogót is. A katasztrofális állapotokon átevickélni próbáló autósok lassan elakadtak a sokszor már ajtók felééig érő vízben.