Érted bármit.... (Bakudeku)

Deku-ért

~Time skip~
(A kollégiumba való bepakolódás után)

Bakugou szemszöge:

- Pfuuu....srácok én nagyon elfáradtam. Majdnem leszakadt a kezem, mire felértünk az utolsó csomaggal is. - mondta Kiri, mikor le vágta magát a kanapéra, a nappaliban. Mindenki ott volt az osztályunkból, kivéve Dekut...ő bement a szobájába, elpakolni a dolgokat. Nem hiszem hogy lett volna kedve beszélgetni velünk...a napokban valami nagyon nem volt rendben vele. A szokottnál is sokkal fáradtabb és szomorúbb volt. Nagyon féltem Dekut, nagyon maga alatt van....attól félek már teljesen feladata a reményt. Nem hinném hogy van olyan nap, hogy ne gondolna arra, hogy mit csinált rosszul.... túl jól ismerem ahhoz hogy ne tudjam mi jár a fejében. Viszont nem szeretnék állandóan a nyakán lenni, mert akkor nem tud magában gondolkodni...az is fontos...az embernek sokszor csak egy kis nyugalomra van szüksége. Amíg Dekun gondolkodtam, a többiek beindítottak valami szar filmet, hogy most azt fogjuk nézni, így fogtam magamat, és inkább fel mentem az előbb említett brokkolihoz. ( Igen tudom hogy az előbb azt mondtam az embernek néha szüksége van egy kis magányra, de én egyszerűen nem tudok belenyugodni abba hogy egyedül hagyjam a szobájába...őszintén, nagyon félek attól hogy valami kárt tesz magában.)A lépcsőzés helyett most a liftet választottam, mivel eléggé fáradt voltam a pakolódás miatt. Nagyon félek....soha nem mondtam, vagy mutattam ki mit érzek, mivel az érzelmek nem az én szakterületem, viszont most bevallom hogy rettegek. Félek attól hogy nem tudom hogy most éppen mit csinál Deku, és nem tudom hogy éppen mire gondol, vagy mit tervez. Meg ílyeszt, hogy nem mondd semmit nekem arról hogy érzi magát. Nagyon régen volt ilyen, hogy ennyire elzárkózott volna előlem...csak egy alkalomra emlékszem, amikor még nem voltunk együtt, és mindenki bántotta. Idő közben a lift felért a másodikra ahol a szobáink vannak. Elmentem a folyosó végére Deku szobájához, és bekopogtam. Először nem jött semmi válasz, így mégegyszer bekopogtam. Az ajtó mögül kilépett Deku, smaragd zöld szeme körül pedig most kicsit vörösesnek tűnt a bőre. Lehetséges hogy sírt.

- Szia...a többiek elindítottak valami fos filmet, úgyhogy gondoltam ha már úgysem nézem, megnézlek mit csinálsz.

- Szia Kacchan, értem...gyere csak be. -majd a kis brokkoli arrébb állt az ajtóból, és beljebb tessékelt. - bocsi, még kicsit kupi van, mert nem tudtam mindennek normális helyet találni.

- Hol van itt kupi? Nyuszifül....ez a szoba tök rendbe van...nem értelek néha komolyan. - a mondandóm végére egy halk kuncogás is elhagyta a számat, ami a kis brokkolit is felvidította egy picit, legalábbis nekem úgy tűnt. - Szóval....mit szeretnél csinálni? Valami ötlet?

- Nem is tudom.....esetleg, megnézhetnénk ketten egy filmet.

- Rendicsek....hmm, megnézhetnénk az új All Might- ról készült filmet, biztos vagyok benne hogy jó lesz. - mondtam mosolyogva a barátomnak, aki kissé táskás szemeivel vizslatta a padlót.

~Time skip~
( mert retek lusta vagyok írni)

A filmből alig 30 perc maradt hátra, mikor hallottam megkordulni Deku hasát...hogy őszinte legyek, örültem neki...így magam tudom felügyelni eszik e rendesen.

- Hmp.... Kacchan... le mehetnénk enni. Csak egy ... kicsit, nem sokat pár falatot. - Annyira aranyosan mondta ezt hogy azt hittem elájulok. A többiek még mindig filmet néztek, így kettőnknek szabályosan el kellett osonni a TV előtt, hogy ne legyünk le baszva azért mert itt mászkálunk. Kettőnk közül én vagyok az aki jobban főz, így Deku most csak a konyha pult mögött várt, és nézett amíg főzök. Rámen-re esett a választás, mivel az viszonylag gyorsan meg van, és estére tápláló. Deku már éhesnek tűnt, mivel szó szerint kifolyt a nyál a szájából. Ezt az apró dolgot mélyen elraktároztam az agyam annak a részébe ahol sosem fogom elfelejteni ezt az angyali arckifejezést. Deku nem tűnt furcsának, láttam rajta hogy "szeretne" enni. Jó ízűen ette a Ráment ami nagyon jól esett nekem is mivel így vissza jelzést kaptam arról hogy jó az étel amit főztem. Most sem mondanám soknak azt az adagot amit evett, viszont boldog vagyok hogy legalább nem undorodva ült ide enni. Talán kezd kicsit felépülni? Miután végeztünk az étel elfogyasztásával, vissza sétáltunk a szobánkba. Deku fáradtnak tűnt így közös megegyezés alapján, úgy döntöttünk jobb lesz ha mindketten elmegyünk pihenni. Amikor vissza sétáltam a szobámba nagyon fáradtnak éreztem magam, pedig nem is csináltam ma semmi megerőltetőnek mondhatót, najó a cuccok felcipelésén kívül. Amint becsuktam magam mögött az ajtót levettem az összes ruhám és indultam is tusolni. Mivel fáradt voltam így nem akartam tovább húzni az időt, szóval ha minél előbb végzek a tusolással annál előbb tudok aludni menni. Szeretek meleg vízben fürödni, mivel szerintem megnyugtató. Az egész napos stresszt le kell vezetni valamin, márpedig az osztálytársaimat sajnos nem verhetem meg így maradt ez. Tusolás után még felnéztem a közösségi oldalakra, ezek után pedig viszonylag hamar elnyomott az álom. Reggel szokásosan 6-kor szólt az ébresztő óra, nagy nehezen kimásztam az ágyból megmostam az arcom és a fogam, majd lementem valami reggelit keresni magamnak. Már egyketten az osztályból a nappaliba ültek és a reggelijüket fogyasztották. Én is levágtam magam a müzlimmel a kanapéra Denki mellé és én is elkezdtem nyammogni a reggelit. Lassacskán mindenki kezdett kiszivárogni a szobályából így lehetett sejteni hogy hamarosan a termekhez kell indulni.

A tanterembe indulva a nevemet kiabálta egy már számomra jól ismert csilingelő hang. Egy bozontos hajú Deku állt előttem és a futástól kipirosodott arcát most is mint minden reggel aranyos szeplői díszítették. Nem tudtam megállni hogy ne túrjak bele a hajába, olyan kócos volt.

- Kacchan...? Mit csinálsz? - kérdezte Deku kicsit zavartan.

- Meg igazítom a hajad... Mindig olyan kócos. - válaszoltam szórakozottan, majd mindketten elindultunk az iskola felé. Nyilván reggel egy rohadt gyakorlati órát kellett betenni első órának, hogy mindenki a lehető legfáradtabb legyen, és basszon el mindent.

- A mai órán szint felmérőt fogunk csinálni, mert sajnos a tantervbe van építve. Úgyhogy mindenki a legjobbat hozza ki magából...- Aizawa tanár úr szokásos fáradt hangján magyarázta nekünk a mai feladatot. Amikor az osztály szintfelmérőt csinál mindig olyan izgatott lesz mindenki... Kíváncsiak vagyunk arra mennyit fejlődtünk egy év alatt. Talán mindenki arra számít hogy egy év alatt nem történhet akkora változás, viszont Deku és én ebben a pár napban a saját bőrünkön éreztük azt, hogy milyen az amikor az életed teljesen felfordul, és te ez ellen nem tehetsz semmit. Így, hogy ennyi minden történt mindkettőnkkel, így már máshogy állok hozzá a szintfelmérőhöz. Eddig sem fogtam magam vissza vagy ilyesmi, de most a szívemet lelkemet bele teszem. Inko-ért... és Deku-ért. A felmérő elkezdődött, mindenki azon volt hogy a legjobb eredményt tudja kicsikarni magából. Szépen lassan elérkeztünk hozzám...én voltam a következő. Az első teszt kislabda dobás volt, mint amikor először jöttünk az iskolába. A mérő 750.4 métert mutatott...több mint legutóbb, de nem a legjobb.Ez is a kibaszott labda hibája volt...én tudom. A többiek is jobb eredményeket produkáltak az utolsó felmérő óta, de az osztály talán kicsit jobbra várt. Nem hittük, hogy ilyen nehéz lesz, a fejünkbe szállt a dicsőség, és ezt az egész osztály nevében kijelenthetem. Anya mindig azt mondta gyerekkoromban, hogy túl jó vagyok a többiekhez képest. Majd amikor öntelt lettem, és ez a probléma neki is feltűnt, elkezdte mondani, hogy elszálltam magamtól, ne legyek egoista, nem vagyok tökéletes...össze zavarodtam. Először nem értettem mire gondol. Én nem vettem észre magamon mivé váltam.. de Deku. Ő volt az aki mindig türelmes volt, elfogadta azt ahogy viselkedtem még akkor is ha én éppen egy állat módjára bántam mindenkivel... beleértve őt is. Ezért csak hálás tudok lenni, és most, hogy minden felfordult az életében, azt akarom, hogy legyen kire támaszkodnia. Én akarok neki segítséget nyújtani... különben sosem tudom meghálálni, hogy nem hagyott magamra. Ő az egyetlen aki önmagamért szeretett mindig, és sosem jegyezte meg egy rossz szavamat sem, úgyhogy itt az ideje vissza fizetnem neki.

Közben vissza is értünk az osztályterembe, és Aizawa tanár úr elkezdte feljegyezni az eredményeket. Hallgattuk ki hogyan teljesített. Aki saját képességeihez mérve rossz eredményt produkált, annak elmondta, hogy azt szeretné ha többet edzene. Ezt ha nagyon szélsőséges akarok lenni nagyjából az osztály felének elmondta. Egy ember volt aki igazán érdekelt... Deku. Alul teljesített. Nem is kicsit. Nincs jól, de mégis fenn akarja tartani a látszatot, de a falak amiket olyan gondosan felépített kezdenek össze rogyni. Nem tud egyszerre ennyi terhet magán hordani. Ő is gyerek pont ugyanúgy mint mi... Mi a franc van a felnőttekkel? Azt hiszik, hogy sosem fáradunk el? Talán a profi hősök gyerekként is tökéletesek voltak? Valószínűleg nem... de ezt próbálják sugallni. Deku csöndben hallgatta Aizawa tanár urat aki megjegyezte, hogy az idei évben ő volt aki a legnagyobb csalódást okozta. Ez erős volt, és az osztály többi tagja is így gondolta. Csönd volt, halálos csönd. Deku a padját nézte, nem nézett a sensei szemébe. A tanár úr egy kis szünet után folytatta a felsorolást, és lassan a csengő is megszólalt. Óra vége volt. 

Mindenki lassan beszélgetni kezdett, de Deku nem mozdult a helyéről. Csak ült. Vártam, hogy idejön hozzám de nem jött. Csak várt...talán hányja veti a dolgokat magában, és jobban lesz. Remélem...

Aizawa óráján történtek után Deku egész nap olyan ...furcsa volt. Mintha a teste lett volna csak itt. Konkrétan élő halottnak nézett ki.