Főcímlapon

1

Másnap reggel éppen a konyhában táncikálva főztem a kávémat és készítettem a reggelimet, mikor a pulton rezegni kezdett a telefonom. A rádióban szóló "Call me maybe" szövegét dúdolgatva léptem oda, majd mosolyogva megnéztem, hogy ki a nyavalyának van olyan telepatikus érzéke, hogy pont egy ilyen zene közben hív. Ismeretlen szám.

- Halló? -kérdeztem vidáman.

- Elindultál már? -kiáltott bele valaki a telefonba, mire eltartva néztem meg újra a hívó számát.

- Dominika? -kérdeztem bizonytalanul.

- Nem, csak teleshop. -szinte hallottam, ahogyan a szemét forgatta.- Persze, hogy én vagyok az! 

- És mégis mi ez a hangzavar mögötted? -tettem csípőre a kezemet.

- A focisták rajongótábora. A lelátón. -mondta, mintha ezt nekem tudnom kéne.

- Aha. Értem. És miért vagy ott? -tettem fel a szerintem teljesen egyértelmű kérdést, amit egy perc néma csend követett.

- MERT MA VAN A FOCISTÁK LEGELSŐ EDZÉSE!!! -ordított bele a telefonba, mire majdnem eldobtam a készüléket ijedtemben.

Hirtelen, mintha valaki felkapcsolta volna a villanyt jótékonyan sötét fejemben. Focisták. Domokos Erik. Újság. 
Úristen! Én vagyok a balfasz, akinek intrejút kéne készítenie a csapatkapitánnyal és a csapattal!
Halálra vált arccal emeltem újra a telefonom a fülemhez.

- Sietek. -nyögtem, majd vettem egy nagy levegőt és a mobilt ledobva felrohantam az emeletre. Végigsprinteltem a folyosón és kicsapva az ajtót a legutolsó szobába ugrottam. A szememmel feltérképeztem a terepet, majd a fejemet fogva léptem az asztalomhoz és bedobáltam a szükséges dolgaimat a válltáskámba.
A szekrényem elé ugrottam, felrántva az ajtaját. Gyorsan kikaptam a két kezembe kerülő holmit és magamra rángattam őket.
A lépcsőn lefelé ugrálva húztam fel a cipőimet, számban a kérdőívvel, vállamon a veszélyesen kilengő táskámmal.
Felkaptam a kulcsaimat és kirontottam az ajtón, majd az általam legutáltabb módon indultam el a suliba.

Rohanva.

*****

Az edzés vége felé estem be a lelátóra, majd amint megláttam Dominika piros fejét, már fordultam is volna sarkon, de sajnos megelőzött. Ott állt előttem életnagyságban a bosszúálló angyal maga. Hosszú, stílusosan göndör, fekete haja előrelebbent, mikor hirtelen lefékezett előttem, mint valami bika. Barna szemei csak úgy szórták a villámokat és még a szokottabbnál is sötétebbnek tűntek. Az sem segített, hogy ősz lévén, a magassarkú csizmájában volt, amiről az a pletyka terjengett köreinkben, hogy azokkal a sarkakkal tiporja el az útjába kerülő egyéneket.

- Szia! -köszöntem intve egyet.

- Szia?! -kérdezte indulatosan.- Az egész edzést lekésted!

- Nos...-bújtam át a hóna alatt, majd az első sor harmatos székeire fellépve folytattam lassan utamat.- Igazából még nincs vége az edzésnek....ráadásul ilyenkor nincs értelme kérdezni a tesztoszteron túltengéses csapattól, mert túlságosan korán van ahhoz, hogy az agysejtjeik megpróbáljanak életrekelni. Szóval ma inkább megfigyelni érdemes és leírni az első benyomást.

- És mégis mit akarsz megfigyelni, most, ebben a maradék három percben? -kérdezte kifigurázva a hangomat.

- Azt, hogyan jönnek le a pályáról, ha már azt lekéstem, hogyan jöttek fel rá. -vontam vállat.- Ezáltal képet kapunk róla, milyen kapcsolatban állnak egymással a tagok.

- Oké. Ezt most megúsztad, de ha legközelebb nem leszel ott valamelyik fontos eseményen, kitekerem a nyakad. -bökött felém az ujjával.

- Megegyeztünk. -mosolyogtam rá, majd a sor végén leugorva a székekről, nekidőltem a korlátnak.

Az edző sípolt, majd intett a kezével, hogy vége és jöjjenek le a pályáról. 
Elkezdődött a haverkodás. A csapatkapitányt könnyű volt megtalálni a szememmel, mert jelölőt viselt. Ő összeverődött a hatossal, a hetessel, a tizenhármassal és a huszassal. Bosszúsan szusszantottam egyet, mert fogalmam sem volt kik ezek a srácok.
Úgy tűnik a többi csapattag csak random verődött párokba, így a figyelmemet újra a mi kis ötösünkre fordítottam.

- Jó barátoknak tűnnek. -fordultam Dominika felé.- Te tudod a nevüket?

- Te nem? -lepődött meg, majd a homlokára csapott.- Néha elfelejtem, hogy te csak tavaly év végén jöttél.

- Szóval? -unszoltam.

- A hatos és a hetes mezben lévő srácok a Tóth ikrek. Alex és Krisz, a Krisztoferből. A tizenhármas Sárközi Máté, a huszas pedig Szabó Lóri. -hadarta el egy szusszra az egészet. Csak pislogtam.- Tavaly azért nem találkozhattál velük, mert valami meccs miatt előbb levizsgáztak és nem kellett bejönniük az utolsó két hónapban. De hidd el, hamar megtanulod majd, hogy jobb kerülni őket, amíg tehetjük.

- Kapásból van két kérdésem is. -vágtam gyorsan közbe.- Egy: Miért? Kettő: ÉN hogy a fenébe kerüljem el őket, ha róluk kell cikket írnom?!

- Azért, mert mindannyian nőcsábász barmok és a beképzelt barbibaba réteggel lógnak, a másik kérdésedre meg nincs konkrét válaszom. Ügyesen. -vont vállat, majd elindult az A épület felé.- Most pedig itt hagylak, mert még tárgyalnom kell az arany trióval.

Az egész szerkesztőségünk így hívta őket. Harry, Hermione meg Ron. És tényleg illett rájuk. Majdnem ugyanúgy néztek ki, mint a színészek a filmben, ráadásul nagy fanok voltak, szóval nem bánták az elnevezést.

- Komolyan nem tudjátok a nevüket? -kiáltottam még utána.

- Sosem mutatkoztak be. -intett még végül, majd eltűnt a lelátó kijáratánál, egyedül hagyva engem a gondolataimmal és egy teljesen üres focipályával.
Vagyis csak majdnem teljesen üres. Ugyanis az egyik kapu mellett ott virított egy labda. Nagyot sóhajtva sétáltam le a fűre, majd meglepetten vettem észre, hogy amíg a székek nedvesek voltak, a fű mintha száraz maradt volna. Őszintén.....ez lehetséges egyáltalán?
Igen, valóban vagyok olyan egyéniség, aki képes ilyen időjárásbeli képtelenségeken gondolkodni. 

Odaérve felemeltem a kissé foltos focilabdát és megpörgettem a kezemben. Évek óta bele sem rúgtam egy labdába sem. Azóta labdát sem igazán láttam, mióta ide költöztünk.
Ne gondoljátok túl, nem valami tragédia kergetett minket ide, csupán anya új állást kapott itt, így idejöttünk. Nekem meg az egyetem, ahová eddig jártam, nem volt éppen túl kedves, vagy fontos, így simán beleegyeztem, hogy eljöjjünk ide. Nem bántam meg. Itt már az első napon összeismerkedtem a legjobb barátnőmmel, Kittivel. Illik rá a neve, mert hasonlít kicsit arra, ahogyan az angolok becézik a macskákat. Ráadásul itt van még az újságírás is, ami miatt meg Somával lettünk haverok.

Elmélázva észre sem vettem, hogy a labda már nem is a kezemben, hanem a földön van, várva, hogy valaki belerúgjon. Kissé előrébb gurítottam, majd kettőt hátrább lépve nekifutásból belerúgtam. A pálya másik oldalán esett le, majd elegánsan begurult a kapuba. Jó érzés volt tudni, hogy semennyit sem romlott a focitudásom.

Nagy vigyorral az arcomon mentem vissza a lelátón ledobott táskámhoz, majd vidáman lépegetve indultam meg az első előadásomra.
Észre sem véve, hogy nem voltam egyedül.

"I threw a wish in the well, don't ask me, I'll never tell
I looked to you as it fell and now you're in my way

I trade my soul for a wish, pennies and dimes for a kiss

I wasn't looking for this, but now you're in my way"