Főcímlapon

2

Az utolsó előadás végére már teljesen ellepték a fejemet az egymást üldöző gondolataim, hogy mégis hogyan készítsek riportot, de kerüljem el a nőcsábász ötöket.
Nos, elmondhatom, hogy fogalmam sem volt róla, ezt az aggályomat pedig meg is osztottam barátaimmal, akik a folyosón menetelve hihetetlenül frappáns ötletekkel álltak elő.

- Az interjúk végén mindig fingj egyet, így majd tuti elkerülnek, ha tehetik. -bólogatott bőszen Soma.

- Vagy szórj rájuk csillámport minden alkalommal. -ugrott elém Kitti.- Habár attól csak még jobban fognak kinézni.

- Köszi. Ezzel tényleg sokat segítettetek. -mondtam egy jó adag szarkazmussal fűszerezve.

- Most mit izélsz, ezek tuti befutó ötletek. -lökte ki Soma az épület ajtaját.

- Izélsz? Tuti befutó? Te bemagoltad a plázacica szótárat? -nézett rá Kitti, mint egy...nos...ufóra.

- Ezeket minden normális ember használja. -védte magát, megjegyzem kissé gyengén.- És ha azok lennétek, ti is használnátok.

- Hé! Engem ne keverj bele! -pördültem felé.

- Mit értesz azon, hogy nem vagyok normális? -kapta fel a vizet barátném.

- Nem is tudom. Néztél már tükörbe? 

Innentől kezdve már nem is figyeltem rájuk. Való igaz, hogy nagyon jó barátok vagyunk, közöttük ezek az összeszólalkozások elég megszokottak. Főleg mikor a "normalitásról" van szó. 
Mellesleg Kitti tényleg nem éppen az a tömegbe beolvadó típus. Barna, vállig érő, hullámos hajának vége, amikor megismertem, még kék volt, mostanra azonban már rózsaszínben pompázott. Zöld szeme miatt pedig mindig is megnézték maguknak a közelben álldogálók, ehhez pedig még csapj hozzá a képzeletedben egy macskafüles hajpántot.
A ruháival semmi gond nem volt általában. A Converse csukákért teljesen odavolt, megszámlálhatatlanul sok akadt a szekrényében. Szinte sosem hordott szoknyát, viszont a nadrágjai közt nem igen akadt olyan, ami nem volt vagy szakadt, vagy szögecses. A pólói meg általában vagy egyszínűek voltak, vagy olyanok, amiken egy-egy szarkasztikus felirat állt. Szerencsére angolul, így amelyiken káromkodás volt, azt az előadó professzorok csak ritkán szúrták ki.

Somán nem volt túl sok észrevennivaló. Mármint ezt ne vegyétek sértésnek, mert nem annak szántam. A haja barna volt, a szeme viszont kék, amit előszeretettel rejtett el a világ elől, egy-egy napszemüvegével. Fekete pólón kívül nem is láttam rajta szinte soha másmilyen felsőt és a farmerjai sem tűntek nagyon ki. A cipőivel volt csak némi "probléma", mivel szintem mindig felemás volt rajta. Ugyanaz a fajta, tehát abban nem különböztek, egyszerűen csak teljesen más színűeket vett fel.

És én sem vagyok különösebben feltűnő jelenség, legalábbis szerintem. Lapockáig érő egyenes szőke hajam van, amit általában oldalra fonok, vagy copfba fogok. A szemem szürke, nem feltűnő. Az egyedi jellemzőm, mint a barátaimnál a cipő meg a haj, hogy én meg sapkamániás vagyok. Persze nem minden egyes nap van rajtam, de azért a szekrényemben meg lehet találni több, mint hat téli/őszi sapkát és vagy tíz baseballsapkát. Az egyik kedvencem ezek közül egy téli sapka, ami fekete, a tetején két aprócska macifüllel. (Ilyet vettem Kittinek is, csak neki cicafülei vannak.)

Szóval erre értettem, hogy mi nem vagyunk.....

- Labda! -kiáltotta valaki, mire felpillantva megláttam a felénk közeledő tárgyat.

Fel sem fogtam mit csinálok, anélkül léptem előre egyet, hogy megvédjem a barátaimat és rúgtam bele a labdába, ami átrepült a campus felén és belecsobbant a közepén lévő szökőkútba.
Szinte egyből kiszúrtam azt a csapatnyi fiút, akik a labdát rúgták. Még csak nem is voltak focisták!!

- Észnél vagy?! -kiáltottam oda neki.- És ha eltaláltál volna valakit?!

- Na és te?! -kiáltott vissza vigyorogva, hiszen tudta, hogy igaza van.

Csak ekkor fogtam fel, mit is csináltam ebben a pár másodpercben. Basszus, ugye nem senki nem látta? Körülnéztem, de még csak reménykednem is kár volt. Mindenki elnyílt szájjal bambult rám, ám mikor észrevették ezt, azonnal elfordultak és mentek tovább. Súgdolózva.

- Menjünk. -morogtam, majd lehajtott fejjel megindultam a parkoló felé.

Barátaim védelmükben szólva egészen a parkolóig kibírták egy szó nélkül. Aztán azonban rám zúdítottak mindent.

- Ez meg mi volt?

- Te tudsz focizni?

- Miért nem mondtad soha?

- Miért nem játszol a suli női csapatában?

Szerencsére csak Soma autójáig bírták, aztán kifogytak a kérdésekből és a szusszból is. Egy percig csak úgy álldogáltunk, semmit téve.

- Nem mondasz semmit? -kérdezte végül Kitti.

- Régen fociztam. Már nem focizom. -vontam vállat.- Mellesleg csak reménykedni tudok, hogy ez nem lesz pletykatéma, de ha mégis, legalább bebiztosítottam magam, hogy én írom majd továbbra is a sportrovatot.-egy kis szünetet tartottam.- Habár ez nem tudom, hogy jó vagy inkább rossz hír.

Soma kinyitotta a kocsit és bemászott a sofőrülésre, én mellé, Kitti meg hátra és úgy dőlt előre.
Nem faggattak én viszont úgy éreztem meg kell válaszolnom a kérdéseiket, azokat is, amiket nem tettek fel, hiszen a legjobb barátaim. Így mikor már kiértünk a parkolóból, elkezdtem mesélni.

- Még apa tanított meg focizni, mikor öt voltam. Aztán az általánosban beíratott egy ottani focicsapatba. -sóhajtottam.- Felsőben már nem voltak koedukált csapatok, így átkerültem a lányokhoz. Jó volt. Meccset nyertünk meccs után, sőt még a fiúkat is megvertük, akik állandóan cikiztek minket. Aztán jött a gimi, ahol nem volt csapat, így külön edzésekre jártam. Aztán anyáék elváltak és a foci valahogyan szép lassan eltávolodott tőlem. Felhagytam vele, mert már nem élveztem. Már akkor is szerettem olvasni és írni, így helyette azt csináltam. De végülis az előző egyetemen újrakezdtem az ottani csapattal, hátha minden a régi lesz. De nem lett. 

Épp mikor befejeztem érkeztünk meg a házunk elé. Annyira nem lakom messze, hisz minden nap sétálva megyek, csak ilyenkor Soma hazahoz, mert ők is ebben az irányban laknak.

- Én akkor megyek. -mosolyogtam rájuk, habár nem lett igazán vidám egy mosoly.- Köszi, hogy hazahoztál. Sziasztok!

Nem kérdeztek, csak elköszöntek és megvárták, amíg a járdára értek és elhajtottak. Én még integettem nekik, majd bementem a házba. A cipőmet levettem, a kabátomat meg a fogasra akasztottam. Aztán felmentem a szobámba és elterültem az ágyamon.

"Molnár, négyes mezben fut, fut és....! Azonban a tizes mezben lévő játékos hirtelen bevág elé! Molnár elesik! Tizes pedig ellövi a másik irányba és GÓÓL! ISMÉTLEM GÓÓL!
Várjunk csak! Molnár még a földön fekszik! Nem kel fel! Valaki hívja a mentőket!"

Hirtelen felpattantak a szemeim és kirázott a hideg. Lassan, sóhajtva felkeltem. Elhatározva magamat odaültem az íróasztalomhoz.

- Akkor nézzünk utána kicsit a sulicsapat történelmének....

És mintha mi sem történt volna nekiláttam az egyetlen dolognak, ami mindig lenyugtatott. Az volt az én igazi világom, nem a sport.

Az újságírás.