Főcímlapon

4

- Hazaértem! -kiáltottam el magam, az ajtón belépve.

- Szia kicsim! -jött a válasz.- A konyhában vagyok!

Mosolyogva léptem volna be az említett helyiségbe, amit csak az előszoba választott el a nappalitól, azonban az ajtónyílásban megtorpantam. A konyhaszigeten össze-vissza álltak a különféle lábosok, némelyikből még valami ismeretlen állagú dolog is kifolyt. A padlón volt némi liszt, meg egy tojáshéj fele. Legalábbis ennyit láttam. A pulton meg a különféle megcsonkított zöldségek tetemei hevertek. És anya. Az én kedves és egyetlen anyukám ott állt mindennek a káosznak a közepén, lisztes arccal és kézzel, a tőlem kapott köténykében egy hatalmas, boldog mosollyal az arcán.
Nos, hogy is fejezzem ki magam...anya nem épp egy konyhatündér.

- Legalább ezúttal nem robbant fel semmi. -találtam meg újra a hangom, majd lesöpörve az egyik széket, odaültem a konyhaszigethez.- Ez meg mégis minek indult? Rizotto? Húsleves? Zöldségmészárlás? Azt ne mondd, hogy brownie!

- Ha. Ha. -forgatta a szemét csípőre tett kézzel, továbbra  is mosolyogva.- Nagyon vicces vagy.

- Ezt mostanában egyre többször hallom. -támasztottam meg a fejem gondolkodva.

- Amúgy meg koreai vega fasírt. -jelentette ki büszkén, kivéve a sütőből az említett maszlagot.

- És mióta vagyunk vegák? -húztam magam elé a lerakott tepsit. Közelebbről megnézve, annyira nem volt hihetetlenül szörnyen rossz. Megszagoltam.- Hmm! Egészen finom illata van!

Anya egy villát nyújtott felém, vigyorogva. Ismertem ezt a vigyort. Elvéve a villát megállt a kezem a tepsi felett. Összehúzott szemmel vizslattam édes jó anyukámat.

- Nem merted megkóstolni. Nem igaz? -kérdeztem mindentudóan mosolyogva. Megrázta a fejét.- És képes lennél egyetlen gyermeked ételmérgezéssel büntetni, csak mert zöldségmészárosnak titulált?

- Minden jel erre mutat. -bólintott, majd a kezével legyezgetve unszolt, hogy kóstoljam már meg.

Horrorfilmes lassúsággal beleszúrtam a villámat az omlós maszlagba, majd egy darabot kiemelve belőle megfontoltan a szemem magasságába emelve méregettem. Irracionálisan sárgás-zöld volt, némi barna foltokkal megfűszerezve, amiket prézlidarabkáknak tudtam be.
Beletörődve sorsomba bekaptam a falatot.

- Ez isteni! -mondtam teli szájjal, meglepetten, aztán anya felé toltam a tepsit.- Kóstold meg!

Gyanakodva méregetett, de végül odahúzott ő is egy széket és lehuppant rá. Végig engem szuggerálva elővett még egy villát és beleszúrta a kreálmányba. A szájához emelte a villát, megszagolta, majd tekintetét elszakítva rólam bevette a szájába a falatot.
A reakciója minden pénzt megért. A szeme tágra nyílt, rám nézett, és elvigyorodott. Aztán csillogó szemmel újra bekapott egy falatot és hümmögve adott hangot imádatának.

- Hogy lehet, hogy a konyha úgy néz ki, mint egy háborús övezet, ez a cucc pedig úgy, mint ami mindjárt életre kel, mégis ilyen finom? -kérdeztem nevetve.

- Ki tudja? -vont vállat nevetve, majd kiengedte laza kontyba fogott, vállig érő, szőke haját. Anyánál mindig az jelezte a hangulatát, hogy hogyan viselte a haját.

Szoros konty: mérges.
Laza copf a tarkónál: játékos.
Kócos, fésűt nem látott haj: álmos, kimerült
Két tinccsel összefogott haj: megfontolt, mert közölni akar valamit

Az évek alatt ezt a négy fajta haját figyeltem meg, de ugyebár annyi érzelem van, hogy lehetetlen mindegyiket kifejezni egy-egy copffal. Így hát a többit nem tudom előre megállapítani.

- Amúgy milyen napod volt? -érdeklődött két falat között, sötétbarna tekintetét rám emelve.

- Hosszú. -sóhajtottam.- Nekem kell megírnom a cikket a focistákról, de főleg a csapatkapitányról.

- És helyes? -tette fel a leganyaibb kérdést.

- Igen. -nem köntörfalaztam, nekem is van szemem.- Csak hát bunkó paraszt.

- Hát ez igen remek összefoglalás volt. -nevetett.- De megkérdezhetem ezt mégis miből állapítottad meg?

- Volt egy érdekes párbeszédünk. -húztam el a számat, felidézve a jelenetet.- Amikor megkérdeztem, mégis mi másra használnám a cikken kívül, azt mondta ágymelegítőnek.

- És te mit feleltél rá? -nézett rám kíváncsian, mosolyogva. Nem volt épp a legaggódóbb szülő a világon, de nem bántam.

- Azt hogy: meleg vagy? -játszottam újra a szerepem, ami miatt anya majdnem félrenyelte a szájában lévő falatot, annyira nevetett. Én pedig nyugodtan mosolyogva néztem. Szerettem itthon lenni. És szerettem volna ezt a pillanatot palackba zárni, hogy mindig elővehessem és újra nézhessem. 

Ránézve az órára azonban, sóhajtva álltam fel. 

- Ma is mész segíteni Kovácsnénak az önkénteseknél? -kérdezte, továbbra is a fasírtnak szentelve figyelme egyik felét.

- Igen csak előbb még tanulok és összébb rendezem a jegyzeteimet.

Egy puszit adva anyának kimentem a konyhából és felcaplattam a szobámig. Kinyitva az ajtót körbenéztem. Régi papír színű falaimon volt néhány kép, egy oklevél még az első focimeccsemről, meg pár újságcikk, amikben szerepeltem.
A szoba közepébe belelógott a nagy franciaágyam vége. Fekete rácsai között LED sorokat vezettem át, ahogy a fejtámlánál is. Bal oldalt, az ablakom alatt állt az íróasztalom, amin csak a laptopom volt, egy jegyzetfüzet, meg pár toll. Az ablak mellett pedig egy ajtó, ami a teraszomra vezetett.
Ledobtam a táskám és kiléptem a nyárutó még kellemes melegébe. Hiába volt már ősz, a nap végén még mindig érezni lehetett pár órán át a nyári napsugarakat.
Szerettem a teraszomat. Volt itt kint egy szék, pár növény, amiket valahogyan sikerült életben tartanom, és egy, a fejem fölé belógó almafaág. A házunk hátsó sarkánál nőtt ez a hatalmas növény, aminek ugyan ideköltözésünkkor jó pár ágát levágtuk, ezt az egyet, ami árnyékot és almát is ad nekem, meghagytuk. Ráadásul, habár erről anya nem tud, erre az ágra felkapaszkodva ki tudok lógni a házból a tudta nélkül. Mondjuk nem szoktam, így legtöbbször csak felmászom rá, be egészen addig, míg a lombkorona el nem takar és nézem, ahogyan mások, mit sem sejtve mennek el a házunk előtt. Vagy olvasok, vagy írok, vagy volt már rá példa, hogy csak úgy elaludtam idefenn.

Azonban most nem tehettem, mert még ezernyi feladat várt rám. Kezdve azzal, hogy ki kellett válogatnom, hogy melyik válaszokat és interjúkat fogom felhasználni a cikkemhez. Szóval visszaslattyogtam a szobámba és kihoztam a laptopom a teraszra.

"Sulink csapata huszonkét főből, azaz pontosan két csapatra elég játékosból áll. Az első csapat még 1968-ban jött létre, párhuzamosan az egyetem sportkarával. Sok mindent lehetne még a történelméről írni, de nem hiszem, hogy bárki is kíváncsi lenne rá, hisz elég egyhangú. Csapatunk már több éve nem szenvedett vereséget senkitől, köszönhetően a tehetséges játékosainknak és kiváló edzőnknek.
A fiúk többsége azt nyilatkozta, hogy nekik ez nem sport, inkább játék a haverokkal, amit látva az edzésüket el is hiszek. Mellesleg a következő évben szívesen látják majd az új jelentkezőket. szóval nem kell félni, jelentkezzetek csak nyugodtan.
Most pedig térjünk rá a megszavazott témára. Mit is tudunk Domokos Erikről? Sok kérdést tettetek fel, aminek sajnos csak tizedrésze fér majd csak ide. Ezek között azonban nem lesz megtalálható, hogy milyen alsót hord! (;...."

- Hát ez hosszú lesz. -sóhajtottam, majd ránézve a laptop kijelzőjére elkáromkodtam magam. Késésben voltam.

A ruháimat gyorsan lecserélve egy melegítőnadrágra és az egyesületi pólómra, amin az állt:" A közösségért tett munka szórakozás!" , futottam le a lépcsőn és bújtam bele az egyik régi Vans cipőmbe.
A telefonom a zsebembe süllyesztettem a kulcsaimmal együtt, majd az ajtón kiszaladva el is indultam a városközpont felé.

*****

A csengő őrülten himbálózva jelentette be, hogy beestem a Nagyi segélypont ajtaján. Az embereknek mosolyogva köszöngettem vissza, míg végigloholtam az ágyak között az iroda és a raktárak felé.