You're my scandal (Larry Stylinson)

Harmadik

Louis

Két hét. Két teljes hét telt el azóta, amiből tíz napon keresztül láthatatlannak éreztem magam. És ebből most lett elegem.

Vasárnap reggel van. Fél éjszakán át próbáltam kitalálni valamit, hogy Harry végre emberszámba  vegyen, így a szemeim alatt sötét karikák húzódnak, de most ez sem érdekel. Ötletem sincs, miért zavar ez ennyire. Bármennyire nem olyan embernek tűnök, voltak egyéjszakás kalandjaim. Egyikkel sem volt problémám, pontosan tudtam, mennyi az annyi. Harry pedig mégis...Megőrjít. Legszívesebben üvöltenék vele, minden egyes alkalommal, amikor göndör tincses fejét az asztalra döntve elalszik az órámon, vagy amikor a körmét piszkálgatva, hangosan rágózva fejezi ki az unalmát. Iszonyat szexin rágózik. És iszonyatosan gyűlölöm ezért. Mindenért. Hogy az első padban ül, hogy nem figyel rám, hogy annyira felnéz rá mindenki, miközben félnek is tőle, hogy megkap mindent amit akar és megtehet mindent amit akar, mert ő Harry Styles, és az élet így működik. Mert lényegiekben az övé az iskola, és az övé a sorsom is. Az övé és a kicsit sem különb barátaié, meg a gazdag szüleiké. Már csak ezért is meg kell mutatnom neki, hogy én nem egy vagyok azok közül az emberek közül, akikkel játszhatja a kegyetlen játékait. Én nem ilyen vagyok. Nem.

- Igen? – hallom meg a fülemhez tartott telefon másik végéről az álmos hangot. Nem is rémlik, hogy tárcsáztam volna a barátomat, úgy tűnik a testem önállósította magát.

- Fél óra és nálad vagyok, vásárolni megyünk – felelem elszántan, és már kelek is ki az ágyból, hogy készülődni kezdjek. Ez nem jellemző rám, a korán kelés és a tervezgetés, a vásárlás meg pláne nem, és ez Liamnek is feltűnik. Megfáradt sóhaj után folytatja.

- Louis, ha ez megint amiatt a Styles kölyök miatt van... - kezdené, de még idejében beléfojtom a szót.

- Magam miatt van – jelentem ki határozottan, de érzem, hogy nem hisz nekem – Nem számít, csak legyél kész, mire odaérek.

- Belebolondulsz abba, hogy imponálj neki – dörmögi még utoljára, de ezt már nem méltatom válaszra, csak leteszem. Nincs igaza.

Huszonnyolc perccel később egy kialvatlan, nyűgös Paynot veszek fel, akinek mindössze egy gőzölgő feketére és egy csokis fánkra van szüksége ahhoz, hogy az ingerültsége izgalomba csaphasson át. A cukortúladagolástól pedig a nyelve is megered.

- Oké, és mire cseréljük a hózentrógeres, tweed zakós tanár bácsit? – fordul felém játékos mosollyal, mire csak bemutatok neki.

- Szeretem a ruháimat, Liam és nem fogok a kedvedért lemondani róluk – játszom a sértődöttet úgy, mintha nem futnánk ugyanezeket a köröket évek óta. Ő beszól a ruháimra, én pedig beszólok neki...nos minden másra.

- De Harry kedvéért lemondasz róluk – vigyorodik el abszolút győztesen, és komolyan kedvem lenne letörölni azt a mosolyt a képéről.

- Valami szűkebb nadrágra gondoltam kezdésnek – terelem feltűnően a témát, amire ő csak jóízűen felröhög.

Két és fél órával és legalább negyvenöt kiakadással később, a kilencedik bolt fülkéjében felhalmozott különböző stílusú, minőségű, mintázatú, színű és márkájú ruhakupac közepén már nem találja olyan viccesnek a helyzetet. Éppen egy korábban izgatottan várt szűkített nadrágot rángatok le a combom közepéről, (mert csak addig sikerült felhúznom), cifra szavakkal illetve mindenkit, akinek a termék megalkotásához a legkisebb köze is volt. Ez a gatya nem férfira való és kész.

- Feladom, neked semmi nem jó! – tárja szét a karjait idegbetegen Payne – Nem tudok mást kitalálni, hagyjuk a picsába az egészet és menjünk haza!