Szürkület

▪️1. fejezet▪️

Szürke volt minden. A busz ablaka előtt elsuhanó város, az emberek, és tulajdonképpen az egész élet.Idegesen megdörzsöltem az arcomat, minden össze mosódott a szemem előtt. Mintha egy kulcslyukon keresztül néztem volna a világot. Egy kósza könnycsepp gördült végig az arcomon, hogy aztán megálljon az állam hegyén majd egy kis pihenő után lecseppenjen onnan, és a mély szürkeségbe zuhanyjon. Ahogy a könnycseppet, engem is elnyelt a szürkeség. Lassan már én magam voltam a szürkeség, és akármit tettem, hiába próbálkoztam mindig újra szürke lettem. Persze nem szószerint, nem a bőrőm lett szürke, sokkal inkább a lelkem. A lelkem is olyan volt mint a szürke köd. Pont ugyan olyan.

𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹

A busz egy éles kanyar után lefékezett, és döcögve megállt. Megpróbáltam felállni az ülésről és az embertömegben valahogy elsodródni az ajtóig, hogy leszálhassak. A kinti hideg, őszi időjárás ellenére, a buszban fulasztóan meleg volt. Az emberek leheletétől párás levegőben szinte fuldokoltam. Mikor végre kijutottam a buszból szinte arcon vágott a hideg, csípős levegő. A balonkabátomat összéb húzva magamon, indultam el hazafelé. Mintha az életem múlna rajta, úgy kapkodtam a jeges levegőt. A tüdőm már megtelt a szúrós, ugyanakkor mégis nedves, ragacsos őszi levegővel, ahogy a színes faleveleket taposva gyalogoltam végig az utcán, szerencsére már felkapcsolták az utcai lámpákat, így könnyebb volt tájokozódnom. Befordultam a sarkon, a magas panelek közül megkerestem azt, amelyik földszintjén egy éjjel nappali kisbolt üzemelt. Majd a kódot beütve gyorsan, és a lehető leghalkabban beosontam az ajtón. Ahogy beértem a lépcsőházba, megcsapott a panelek semmivel össze nem téveszthető dohos szaga. Felvonszoltam magam a lépcsőn, de itt sajnos nem volt kivilágítva a lépcsőház, így a szinte már fekete szürkeségben nem láttam jól a lépcsőfokokat, ezért valahogy megbotlottam, és egy hatalmasat estem. Ahogy feltápászkodtam éreztem, hogy valami meleg, ragacsos csöpög le az orromról a számra. Vér volt. Igyekeztem gyorsan továbbmenni, és lehetőleg többször már nem elesni, mert így is túl nagy zajt okoztam, és nem akartam, hogy bárki meglásson. Amint felértem a harmadik emeletre, a félhomályban megkerestem a 12-es ajtót majd gyorsan becsöngettem. Alig vártam pár másodpercet, az ajtó máris kinyílt, én pedig gyorsan besurrantam a kicsi, akár lyuknak is nevezhető lakásba.

- Követtek? - szegezte nekem a kérdést a lakótársam, Lucas a véres fejem láttán. Miközben gyors mozdulatokkal bezárta utánam az ajtót.

- Nem. Csak elestem a lépcsőházban. - tájékoztattam, miután oda ballagtam a csap felett féloldalasan lógó, pókháló mintában betört tükörhöz, hogy ellenőrizzem a sérülésemet. Szerencsére nem volt olyan vészes, csak felszakadt egy ponton a homlokom, de már nem vérzett.

- Észre vettek? - kérdezte Lucas, aki láthatóan még mindig nem nyugodott meg, ugyanis az ajtón lévő kukucskáló lyukon át még mindig a folyósót fürkészte.

- Nem.

𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹

Miután Lucas lekezelte a sebemet, és lezuhanyoztam bebújtam az ágyamban, ami egy kis félszobában árválkodott a tankönyv kupacok, ruha állványok, és egy kis szekrény mellett. Igen, ez a kis félszobának aligha nevezhető helyiség volt a szobám, és egyben a legtisztább helyiség az egész lakásban. Mielőtt lefeküdtem volna, még össze pakoltam másnapra cuccomat, ugyanis holnap, azaz csütörtökön még volt két órám a gimiben, felnőttképzésen amikre be kellett mennem. Őszintén szólva, néha nem tudom miért gondoltam úgy, hogy 21 évesen jó ötlet felnőttképzésen emelt töri szakon tanulnom. Bár valószínűleg azért mert így akartam újrakezdeni az életem. Kilépni a szürkeségből. Vagy valami ilyesmi, de most úgy érzem csak még szürkébb lettem. És őszintén szólva szeptember elején se hittem igazán az újrakezdésben. Már régóta nem hittem benne. Túl régóta. De ez nem volt mindig így 7 évesen például amikor apa elhagyott minket, és új családot alapított, anya azt mondta, hogy újra kezdjük. Nélküle. És én hittem benne. Hittem benne, hogy tényleg újra tudjuk kezdeni. Elköltözünk, én új iskolába mentem, anya új munkahelyre. Aztán valamikor 3. osztályban úgy éreztem menő az ha az embernek pasija van. Ezért lett egy pasim. Nem igazán emlékszem már , de az biztos, hogy csak barátok voltunk és elég kicsik voltunk hozzá, hogy elhigyjük menő, ha azt mondjuk, hogy, járunk. Persze ezután elkezdtek csúfolni. A pasimmal szakítottam, de ettől függetlenül továbbra is én voltam a kurva. Szerintem sokan azt hitték ez a nevem, mert gyakorlatilag mindenki így szólított. Ettől függetlenül voltak barátaim, és szerencsére nem közösítettek ki. Anya nem tudott semmiről, ugyanis ekkorra már kellően kiszállt az életemből annyira, hogy csak annyi kapcsolt minket egymáshoz, hogy egy házban laktunk. Nem hibáztattam érte, az ő élete is éppen elég lehetett neki, nem ért rá még az enyémmel is foglalkozni. Anyának akkoriban rengeteg futó kapcsolata volt. 10 éves lehettem, amikor anya egy este azt mondta, hogy pakoljak, mert elmegyünk. Elvitt a rendőrség épületéhez, és megígértette velem, hogy bemegyek a rendőrségre egy levéllel amit akkor adott oda. Én nem értettem semmit, de mivel anya láthatóan szomorú volt megöleltem, és bementem a rendőrségre a levéllel ahogyan kérte. Aztán minden nagyon zavaros az emlékeimben, nem igazán emlékszem semmire csak a mentő szirénájára arra, hogy minden össze mosódik körülöttem, mindenki vígasztal,de én nem tudtam sírni csak kiszáradt szemmel bámultam magam elé, és nem értettem mi történik. Később értettem csak meg, hogy aznap este anya öngyilkos lett. Nem értettem. Nem tudtam miért hagyott itt. Később már inkább azt nem értettem miért nem vitt magával. Mert akkor már megértettem, hogy a világ egy rakás szar, majd később azt is, hogy anya azért ment el mert az akkori párja bántalmazta, minden elképzelhető módon, és úgy látta csak így tud megszabadulni. Megértettem. Elfogadtam. De elengedni, feldolgozni soha nem tudtam igazán. Évekig depressziós voltam, rengeteget fogytam, és egyszer kórházba is kerültem. Szerencsére 12 éves koromra találtak nekem nevelőszülőket, akik örökbe fogadtak, és egyben meg is mentettek. Mert ha ők nincsenek, nem tudom meddig bírtam volna még. Nem hiszem, hogy túl sokáig. De nekik hála sikerült kiszakadnom a depresszióból, nem egyik napról a másikra, de pár év alatt felépültem fizikailag és lelkileg is, annyira, hogy magántanulóként be tudtam fejezni az általános iskolát. És akkor úgy éreztem újra minden rendben van, már amennyire rendben lehet. Úgy gondoltam képes leszek új életet kezdeni. Talán akkor, 5éve hittem benne utoljára. Gimibe mentem. Minden jól kezdődött. Aztán egyre jobban be akartam illeszkedni, elkezdtem sminkelni. Először csak mértékkel, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy nem bírok kimenni az utcára smink nélkül. Majd szépen lassan, átvettem a tömeg stílust, feszülős nadrág márkás cuccok vasalt haj. Ez voltam én. Vagy legalábbis akkor elhitettem magammal, hogy ez vagyok én. Minden este bulikba jártam és nagyon sokat piáltam. Az alkohol segített. De csak pillanatnyi segítség volt, nem pedig hosszú távú, ami nekem kellett volna. De ezt akkor nem vettem észre, nem vettem észre, hogy egy idő után már csak akkor vagyok jól, ha iszok. Nem vettem észre mert nem akartam. És akkor eljött a félév amikor is majdnem mindenből meghúztak. Sose felejtem el ahogy ott álltam a nevelő családom előtt, azok az emberek előtt akik megmentettek, akik új esélyt adtak, és közölnöm kellett velük, hogy törin, és éneken kívül minden tantárgyból bukásra állok. Akkor újra pofára estem, mint már rengetegszer, az ivásról egy idő után sikerült majdnem teljesen leszoknom. De aztán újra rossz társaságba keveredtem, akkoriban már csak bulikban ittam, hétközben mindig józan voltam. De az egyik ilyen buliban olyan dolog történt, amit a mai napig nem sikerült teljesen feldolgoznom. Soha nem fogom tudni feldolgozni.

▪️Sziasztok, ez lett volna az első▪️ fejezet, kicsit rövidre sikerült de azért remélem tetszik.🧡😊

▪️Ha érdekelne titeket ez a sztori▪️ akkor kérlek jelezzétek. <3

▪️Köszi hogy elolvastad. UwU▪️