Szürkület

▪️2. fejezet▪️

᯾᯾᯾᯾᯾᯾᯾᯾᯾᯾᯾᯾᯾᯾᯾᯾᯾᯾᯾᯾᯾

▪️5 évvel ezelőtt ▪️

Nyár eleje volt. Olyan igazi, félig még tavasz, félig már nyár. Mikor már megsülsz egy pulcsiba, de az árnyékban még fázol. Az ég gyönyörű kék volt, egy nyári ruhában, a pulcsimat, hol a derekamra kötve, hol fázósan össze húzva magamon ballagtam a kihalt utcán. Fél hét körül lehetett, ilyenkor nem sokan voltak a városban, az emberek már otthon voltak, és vacsorát főztek. Legalábbis én így képzeltem. Nemsokára meg is érkeztem egy családi házhoz. Egy kicsit vártam, majd oda léptem a csengőhöz, de éppen, hogy megnyomtam volna a gombot nyílt a bejárati ajtó, és két fiú lépett ki rajta, viháncolva-egymást lökdösve. Így csak bementem a nyitva maradt ajtón. A bútorok félre tolva, a szőnyegek felcsavarva. Tipikus házi buli helyszín. A kora esti órában még nem voltak sokan, éppen csak egy-egy vendég bóklászott a házban.

𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹𖦹

A buli a tetőfokra hágott,a ház zsúfolásig volt tömve emberekkel, emberekkel akik az alkoholtól, felszabadulva táncoltak, és ugráltak a zene ütemére. A színes, vakító fényektől, és a dübörgő zenétől kicsit másképp nézett ki a világ. Kicsit hihetetlenebb, és mégis kicsit valóságosabb volt minden. Embertől emberig dülöngéltem, az egyiket talán meg is csókoltam. Az alkoholtól össze folyt minden a szemem előtt, az emberek arcára vetülő színes fények, a kacajok, az alkohol szag, a plafon felé nyújtózó karok. A zene üteme hangosan dübörgött a fülemben, és mintha minden, és mindenki erre az ütemre mozogna, mintha egy szív dübörgött volna a fülemben. Ütemesen. Újra és újra. Majd mégegyszer. Egyre hangosabban. Egyre követelődzőbben. Egyre fájóbban. Egyre mélyebbről jött. Mintha a saját szívemet hallottam volna dübörögni. Fájt hallani. De újra és újra hallottam. De látni már nem láttam semmit. Újra és újra, majd egyre távolabbról hallottam.....
Ki kellett mennem a friss levegőre. Az alkoholtól botladozva szaladtam végig a szűk folyósón, ami a bejárati ajtóhoz vezetett. Kirohantam az utcára, és botladozva elindultam. Nem tudtam hova megyek, csak mentem. A lépteim csattogva víszhangoztak annál hangosabban, minél messzebbre kerültem a háztól, és az onnan kiszürődő zajoktól. Nem jutottam túl messzire, mikor meghallottam más lépteket is. Nem tudtam honnan hallottam. Sötét volt körülöttem minden, és nem akartam körbe nézni. Így is kellően forgott velem a világ. Aztán egyre gyorsultak a léptek, ezért én is gyorsítani próbáltam. Szaladtam pár lépést mikor egyszer csak valaki hátulról megütötte a vállamat. Az ütéstől elvesztettem az egyensúlomat, és az úttestre zuhantam. Egy autó motorjának zúgására lettem figyelmes. Azt hittem meghalok. Hogy ott helyben elüt az autó és ennyi volt. Ennyi és semmi több. Azt hittem úgy kell meghalnom, hogy az alkohol miatt még azt sem tudom hol vagyok, és mi történik velem. Úgy hogy ha felnéztem a sötét égre forgott velem a világ. De ekkor egy erős kéz megragadott és felhúzott a földről. Először örültem, de később már azt kívántam bárcsak elütött volna, az esti sötétségben messzire száguldó autó. Lehet, hogy jobb lett volna. Az idegen egy hanyag mozdulattal felhúzott a járdáról,a kezemnél fogva. A hirtelen mozdulattól úgy éreztem mintha egy pillanatra kiszakadt volna a karom a helyéről. Már éppen meg akartam köszönni a homályos alaknak, hogy megmentett, de továbbra is szorosan tartotta a kezemet, és nem engedett. Próbáltam az arcára fókuszálni hátha fel ismerem. Ez eltartott egy jó ideig, hála az alkoholnak, és ki tudja még mi mindennek amit akkoriban napi szinten magamba tömtem, hogy ne legyek magamnál, hogy ne keljen elviselnem a gondolataimat. És legfőképpen azért, hogy rá foghassam valamire, ez esetben a drogokra, azt amit csinálok, hogy azt hazudhassam saját magamnak, hogy a drogok miatt teszem azt, amit teszek.
Végülis pár percnyi bamba bámulás után az agyam egy eldugott zuga, ami még érzékelt valamit a valóságból működésbe lépett. Először csak annyit tudtam, hogy ismerem valahonnan, réges-régről a srácot. A régi énem ismerte a srácot. Mikor felismertem újjúlt erővel próbáltam ki rángatni,a kezemet a szorításából. El akartam futni. Messzire. Kurva messzire. Vissza a házba, a drogokhoz, a piához, a felejtéshez. Nem akartam emlékezni rá, hogy valaha ismertem ezt a srácot. El akartam felejteni, hogy még azt sem mondtam neki, "szia", csak egyszerűen megnyomtam a delete gombot, ami ez esetben az alkohol volt, és minden ok nélkül töröltem az életemből. Nem akartam érezni a bűntudatot, ami szinte felemésztett ha néha eszembe jutott az arca, a hangja, a nevetése. Mégis hagytam hadd csörögjön a telefon, ha a nevét láttam a kijelzőn megvártam amíg megunja, vagy amíg lekapcsolja a robot hangú nő. Eleinte még minden péntek délután, pontban ötkor hívott. A mi napunkon, a mi óránkban. Aztán már csak minden második, vagy harmadik pénteken. Kíváncsi voltam meddig bírja. Sokáig bírta. Nem tudom pontosan mikor hívott utoljára, de pont elég régen volt ahhoz, hogy mostanra elfelejtsem. És most itt volt. Már bántam, hogy felismertem. Nem tudtam mit mondhatnék, nem akartam bele gondolni se, mert ha így tettem volna valószínűleg csak sírtam volna. Pedig nem szerettem sírni. Utáltam, hogy minden egyes könnycseppel megszakadt a szívem. Mindegy mi miatt sírtam, a vége mindig az lett, hogy csak kiszáradt szemmel bámultam magam elé, és egy apró mosollyal a szám sarkában, néztem ahogy az utolsó halálsikolyait-könycsepeppeket hátra hagyva maga után, újra és újra megszakad a szívem.