The one-night affair. Love or business? (Toto Wolff fanfiction)

18

18. rész

Később írtam neki egy smst. „Ezt a bizniszt megcsinálom, de a hosszú távú meló nem kell. Ha neked így nem jó keress mást, biztos van még valaki a listádon utánam is. Totónak ne mondj semmiről semmit. Nagyon pocsékul vagyok, és halott állapotban, úgyhogy nyugodtan vegyétek úgy, hogy igazából is meghaltam. Szevasz." Hát, hogy én nem leszek az, aki eljátssza a „tökéletes feleséget" vagy barátnőt, abban is biztos voltam. Sőt hova tovább Didi stílusa sem tetszett. Most először örültem amiért dupla sim-es telefonom, letiltottam a munkahelyit, hogy csak a privát számomon csörögjön. Azt úgyis csak a családom tudta. Kapja be mindenki!

Megszárítottam a hajam, és sminkeltem. Felvettem egy botrányosan szűk kikoptatott farmert, egy fekete szegecses kiscsizmát, egy éppenhogy rövid ujjú kivágott Black Sabbath pólót egy fekete középhosszú dupla aranygombos gombos military kabáttal aztán taxival elmentem az autómért a bár elé. Kocsikáztam a városban, aztán felhívtam Massimo Visconti-t azaz Maxot,vagy Mass-t az olasz srácot, aki még az egyetemen ismertem meg. Az angol külügyi jog órán ültünk egymás mellé, és nagyon jóban lettünk már az első tíz perc után. Magas volt, kellően izmos, de nem kolosszus, sötét rövid kissé kócos haj, mélybarna szemek, enyhe borosta, olasz macsó beütés, harmincötéves. Szinte mindig fehér kigombolt ingben, és sötét öltönyben járt. Egy szóval egy fél isten, akinek egyetlen apró hibája volt csupán. Olyan meleg volt, mint a Szahara. De ezt kiválóan titkolta mindenki elől, pár bizalmast leszámítva. Ő volt a legfőbb bizalmasom, és a legjobb barátom. Egy amerikai multinál volt vezető külügyi jogász, és még nálam is elfoglaltabb volt. De a kedvemért kivette a délutánt. Megnézte velem azt az impresszionista kiállítást a Nemzeti Múzeumban ami hetek óta érdekelt, aztán türelmesen elkísért négy ruhaüzletbe is, szó nélkül. Az olasz TomGeorge-ba ültünk le vacsorázni, az egyik félreeső hátsó asztalhoz.

- Már kibeszéltük a festészetet, a divatot, a filmeket és a melót. - mondta miután a pincér felvette a rendelésünket és elment - Elmeséled azt is mi a konkrét baj?

- Gondolom hallottad mibe kevertem magam. – mire elmosolyodott.

- Ki nem?

- Jah szerintem csak Kalkuttában nem tudják még.

- Miért csináltál ekkora hülyeséget? -kérdezte kedvesen.

- Ma nem. Nem akarok és nem tudok erről beszélni. Én csak... - fogtam meg a kezét.

- Oké. Értem. Romantikus vagy horrorfilm estét tartunk?

- Posztapokaliptikus filmek?

- Akkor tényleg pocsékul vagy. – mosolygott rám, és adott egy puszit a kezemre.

- Ma szükségem van egy barátra, aki nem kérdez semmit csak támogat.

- Tudod, hogy bármikor.

- Tudom.

- Egyébként végre találtam valakit.

- Wao! Ez most komoly? – mosolyodtam el szélesen – És milyen? Hol ismerted meg? Mit kell tudni róla? Mindent mesélj el! Apropó nem kéne felhívnod, hogy eljöttél egy barátoddal, nem akarom, hogy...

- Lassabban. – nevetett – Ígérem mindent, de minden elmesélek.

- Helyes!

Este féltíz is jócskán elmúlt már, mire elhagytuk az éttermet, aztán beültünk az Oscar Americanba az Ostrom utcába a budai oldalban. Max kedvenc helye volt, igazi hőskorszaki hollywoodi bár. Fekete és fehér színben váltakozó falakkal, amelyeken elegáns kertekben lógtak régi filmcsillagok híres szürke vagy színes kissé megfakult fotói. Néhol pár csapó, régi filmtekercs, és pár hangszer relikvia függött kiegészítésként. Az egyik fekete falra egy több mint száz centis aranyszínű Oscar szobrot is felrögzítettek. A világítást pár régi átalakított reflektor, és falba süllyesztett spotlámpák adta. A bárpult fekete mahagóniból volt, amelyet tükörsimára políroztak, régebbi háttámlás sötétbarna bárszékekkel. Az asztalokhoz mind összecsukható filmes székeket állítottak, amelyen régisztárok nevei szerepeltek, az egyik hátsó boksznak pedig puha vörösbársony borítása volt.