not shy, not me | kth

9

Lotti

Ide-oda cikáztam az anyagminták között, de hiába voltam már bent legalább negyven perce, egyszerűen nem találtam a tökéletes színt és anyagot az overállom gallér részéhez. Már csak ez az apróság volt hátra a befejezésig, amit terveim szerint holnap tudtam volna le, mert kezdtem unni, hogy ennyit szenvedek hetek óta egy ruha tervvel, holott van, hogy rövidebb idő alatt befejezek mindent.

A rádióból szóló Red Velvet számot dúdolgattam, amikor éreztem, hogy a zsebemben pihenő telefonom erőteljes vibrálásba kezd. Visszahelyeztem egy világoszöld szaténszerű anyagot a polcra, majd kivettem a farzsebemből a készüléket, amin Songil neve villogott.

- Lotti-ya? Van egy kis gáz... – szólt bele mielőtt még köszönésre nyithattam volna a számat. – Nagy gond lenne, ha már most be kéne jönnöd?

- Micsoda? Miért? – ráncoltam a szemöldökömet, amit ugyan nem láthatott, ösztönösen cselekedtem. – Úgy volt, hogy elég hatra oda érnem. – pillantottam gyorsan a bal kezemen pihenő digitális órámra, ami szerint éppen fél kettő múlt.

- Igen, de... - vett egy mély levegőt, majd folytatta. – Az új ruhák, amiket a hétvégi fotózásra szántunk rémes állapotban vannak, a fiúk pedig másfél órán belül jönnek ruhapróbára. Nem fogunk elkészülni, ha csak...

- Jó, rendben. Megyek. – forgattam a szemem, amit szintén nem látott az ideiglenes főnököm. – De szerintem kell, negyven perc mire odaérek, mert a város másik végén vagyok...

- Hol vagy pontosan? Érted küldöm Woomint. – ajánlotta fel rögvest, amire nem tudtam nemet mondani, így lediktáltam a méteráru bolt címét.

Negyven perc helyett húsz perccel később már a Bighit épületében voltam és éppen a szokásos emeletre tartottam, ahol a múltkor a szerződésemet aláírtam és gyakorlatilag eladtam a lelkemet az ördögnek. A liftből kilépve megpróbáltam visszatenni a kis füzetemet, amiben a terveimet szoktam anyagmintákkal ellátni, mivel a kocsiban beleragasztottam két tervet az overáll gallérjához. Ám nem is én lennék, ha nem botlottam volna meg egy kissé kiálló padlócsempében...

A füzetem kirepült a kezemből, és a fényes földön elcsúszott az első oszlopig, ami nagyjából négy lépésre volt tőlem. Sziszegve nyertem vissza az egyensúlyomat és sepertem ki az előre hulló hajamat az arcomból, amikor egy vászonnadrágba és hosszú pólóba bújtatott alak jelent meg előttem, aki kérdés nélkül hajolt le a füzetemért, majd támaszkodott neki az oszlopnak.

- Nicsak, nicsak. – szólalt meg én pedig, a nélkül felismertem a hangját, hogy az arcára tévedhetett volna a tekintetem. – Hát csak újra találkozunk, Lotti?

- Te mindenhol ott vagy? – fújtattam unottan és keresztbe vetettem karomat a mellem alatt.

- Csak, ahol tudom, hogy megtalálhatsz. – kacsintott flörtölősre véve a figurát, amire nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne vihogja fel, mint egy hülye kamaszlány. – Szép kis füzet. Ebben vannak az aktfotóid?

- Nem, azok az álmaidban vannak. – vágtam vissza és egy lépést megtéve, kinyújtottam felé a karomat, hogy visszakérjem a tárgyat. – Visszaadnád?

- Hm, előbb belelesnék. – vonogatta a vállát, és találomra fellapozta. Az alsó ajkamba harapva ejtettem vissza a testem mellé a karomat, mert nem szerettem nagyon erőszakos lenni. – Ezek a te terveid? – emelte rám egy pillanatra a tekintetét.

- Aha. – biccentettem idegesen, mert bár nem szégyelltem őket és sok mindenki véleményét ki szoktam kérni róluk, ő, azért mégis csak egy régóta pályán lévő idol volt, aki rengeteg divatfotózáson vett már részt és egyebek. – Mi-mit gondolsz?

- Nahát, érdekel a véleményem? – csillantak fel a szemei, amitől az arrogáns, flörtölő seggfej helyén egy aranyos, kisfiút véltem felfedezni.

- Hát, ha már úgyis megnézed, elmondhatod, mit gondolsz. – ködösítettem, hiszen az istenért sem vallottam volna be, hogy érdekel a véleménye.

Taehyung vigyorogva összecsukta a könyvet és visszaadta nekem.

- Tehetséges vagy, szép rajzok és jók az alapanyag vázlatok hozzá. – bólintott továbbra is az oszlopnak támaszkodva. – Kíváncsi lennék, hogy kész állapotukban, hogy néznek ki. – mosolyodott el kedvesen, amitől az én ajkaimra is felfutott egy görbület. – Egyszer áthívhatnál, hogy megmutasd őket. Remélem, a szobádban tartod őket, az ágyad közvetlen közelében...

Abban a pillanatban fagyott le a mosoly rólam, és borította el a düh az agyamat. Istenem, hogy dőlhettem be neki egy pillanatra is? Fogadok, hogy nem is tetszettek neki a rajzaim, csak így akarta átterelni a témát egy újabb idétlen flörtakcióra. Hát, én meg szépen belesétáltam. Ügyes vagyok.

- Azt lesheted, hogy te egyszer beteszed a lábam a szobámba. – fújtam fel magam, és most végre be tudtam tenni a füzetem a táskámba. Taehyung szemeivel végig követte a mozdulatsoromat és látszólag remekül szórakozott.

- Ha szeretnél, jöhetsz hozzám te is. Jó nagy ágyam van, kényelmesen ellehet férni rajta. – kacsintott egyet, én pedig éreztem, hogy az arcom lángba borul.

Normál esetben még imponálna is, hogy egy hozzá hasonló, helyes, népszerű srác pont velem áll le flörtölni. De egyszerűen, mivel tudtam, hogy a munkámmal játszanék és, amúgy is hülyén jött ki az egész, így nem tetszett a dolog. Annyira. Mert oké, kétség sem férhet hozzá, Kim Taehyung talán az egyik legdögösebb férfi a világon, de nekem nem tetszik. Ez tisztasor. Ő csak az egyik munkáltatom, munkatársam, tudom is én. Pár hónapig kell csak elviselnem őt, utána búcsút intek neki és a rémes modorának.

- Akkor remélem, jól elterpeszkedsz rajta, mert egyedül fogsz benne aludni. Sokáig. – jegyeztem meg és elindultam mellette, hogy az öltözőkbe mehessek, ahová eredetileg is tartottam.

- Lotti-ya! – kiáltott Taehyung utánam, mire dühösen megpördültem a tengelyem körül és felfedeztem, hogy elindult utánam. – A másik irányban van a ruharaktár. Ott van Songil és a lányok.

- Te meg honnan tudod, hogy hova megyek, és mit csinálok itt? – tettem csípőre a kezemet és komolyan fontolóra vettem, hogy Taehyung sztalkol engem.

Összehúzva a szemöldökét, ismét elmosolyodott, ettől pedig valóban kezdte az agyamat megszállni a köd. Miért néz ki eközben is ilyen jól?

- Ugyan, szerinted történik, ebben az épületben bármi, amiről én nem tudok? – forgatta meg a szemeit, ezt pedig be kellett látnom, hogy igaz. Nagyrészt miattuk állt több lábon az ügynökség, nyilván minden a fülükbe jutott, akár figyeltek, akár nem. Hogyan is fordulhatott meg a fejemben egy kis pillanatra is, hogy érdeklem? Igen... - Menjünk együtt, úgyis velem kezdjük a ruhapróbát.

- Mire vállalkoztam... - motyogtam magam elé, és megadva magamat lépkedtem mellette, amíg a ruharaktárba nem értünk.

Akármennyire is fókuszáltam rá, hogy ne törődjek ezzel a felfújt hólyaggal, aki tökéletesen tisztában volt adottságaival, a pulzusom mégis az egekben volt, és éreztem a szívemet erőteljesen dübögni a mellkasomban a közelében. Ezt sürgősen ki kell küszöbölni, mert így óriási bajok lesznek!