Az Iroda Poirot-ja (Ranpo x OC)

13. rész: "Tovább hangoztatod..."

Ranpo nem tudott aludni. Csak forgolódott, de álom nem jött szemére. Csak abban tudott reménykedni, hogy társa még életben van. Azonban miért is izgatja ez? Hisz nincs rá szüksége! Mérgesen fúrta fejét párnájába, és beleordított. Ekkor azonban egy hatalmas robajt hallott. Felült futonjáról, és az ablakához sietve kikerekedtek szemei. A távolban egy hatalmas robbanást lehetett látni. Szíve ezerszeresen zakatolt, és sietve kapkodta magára ruháját, és cipőjét magára ráncigálva, becsapva maga mögött az ajtót, futott a fény felé. 

-Miatyánk, tudom, hogy nem csináltam még ilyet, de ne a Kollegina legyen a balszerencsés...-motyogta futás közben, egyre hangosabban.- Ne ő legyen a halott! Ne legyen semmi baja! Épségben legyen! Kérlek! Hívő leszek, csak ne legyen semmi baja! 

Sosem ígért még ilyet. Azonban, abban a pillanatban nagyon aggódott. Nem akarta elveszíteni őt. Semmi áron nem. Ugyanis- bár Yumiko megparancsolta neki, hogy ne kutasson utána- Megtette. Azonban nem jutott semmire sem. Befordult az utolsó utcán, és a lángokban álló sikátort, és lerombolt házakat nézte. Átmászott a kordon alatt, és a tűzbe futott volna, azonban egy tűzoltó hátulról visszafogta.

-Engedjen! Lehet, a Társam!- próbált a fogásból kifurakodni, azonban az nem engedte, így hangosan felordított, hátha választ kap.-Kollegina!!!

-Uram, semmilyen nőt nem találtunk a romok között, és a tűzben sem láttunk senkit, csupán egy férfi maradványait.

-..Férfi..? Meg engedi, hogy szemügyre vegyem?- kérdezte gyanakodva, s immáron az ellenállást felhagyva Ranpo, s felmutatta engedélyét. -A Fegyveres Nyomozóiroda tagja vagyok.

-Erre tessék, de nem lesz szép látvány.-mutatott a hullazsák irányába, Ranpo pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. Tehát, a Kollegina még jól van. Azonban... 

A tetthElyen levő antropológus lehúzta a hullazsák cipzárját, Ranpo pedig azt hitte, ott ájul el. Egy szénné égett valami maradt az illetőből, s csupán pár hús. 

-Egy veséje hiányzik...-Mondta ki hangosan elemzését az antropológus, Ranpo pedig megkönnyebbülten sóhajtott. Tehát a Kolleginának nincs ehhez köze. 

-Köszönöm.-bólintott feléjük, majd elhagyta a helyszínt.

Hiába könnyebbült meg, nem tudott aludni, így egyenesen az Irodába ment, keresve további nyomokat. Az a négy óra, mely reggel nyolcig hátra volt, már nem segített volna rajta semmit sem. Elővett egy fehér táblát, és elkezdte rá felírni az összes információját Yumiko-ról. A tagok lassan szállingóztak be hét körül az Irodába, innen tudta Ranpo, hogy három órája kutat. S most fog eldőlni, hogy a lány él-e, vagy sem. A tábláját elrejtette, és leült az asztalához, s elkezdte az ajtót kémlelni. Azonban senki nem jött be rajta. Szíve iszonyatos tempóban vert, alig kapott levegőt. 

-Ranpo-san, tudnál nekem segíteni?-kérdezte Akiko, Ranpo pedig felállva az asztaltól, sétált be a gyelgélkedőbe.- Ezeket a papírokat kellene Dazai asztalára tenned, mert az az öngyilkosjelölt ma szabadságon van. 

Ranpo szó nélkül elvette a papírokat, és kilépve a gyengélkedőről, ledobta Dazai asztalára azokat.

-Azt hittem, egy köszönést érdemlek.-Hallotta az olyan jól ismert hangot, s a fiú csillogó szemekkel kapta fel fejét társára, ki asztaluknál állva mosolygott. 

-Kollegina! -futott felé, majd szorosan magához ölelve az Írónőt, nyakába fúrva fejét, nem engedte. Abban a pillanatban minden kő legördült szívéről. Épségben van! És visszajött! Yumiko visszaölelte őt mosolyogva, azonban megérezte, hogy nyakánál az ing nedvesedik.